Locked Out of Heaven |Oikawa × Reader - Befejezett|

twenty

Vasárnap reggel arra keltem, hogy Oikawa hosszas puszikat ad az arcomra. A melegség azonnal tombolni kezdett a mellkasomban és éreztem azt a komfortos biztonságot, amit mindig is éreztem, ha vele voltam.

  - Jó reggelt, jó reggelt - suttogta kedves hangon, ahogy puszit adott a nyakamba.

Az este folyamán hajnali kettőig voltunk a többiekkel és miután elszakadtunk tőlük, elmondtuk Izuminak, hogy Oikawa nálam aludni. Ő erre rábólintott, mi pedig nálam kötöttünk ki. Habár időt kértem, azon az este nem tudtam megálljt parancsolni a csókjainak és annak, hogy vele lehessek. Suttogott a fülembe, édes volt velem, puszikat és hosszadalmas csókokat adott nekem és felmelegítette a lelkemet, mely eddig a fagyos vízben raboskodott.

  - Jó reggelt - motyogtam álomittas hangon, ő pedig a nyakamba puszilt.

  - Jól aludtál, babu?

  - Ühüm. Végre jól - fordultam felé - Te jól aludtál?

  - Végre kipihentnek érzem magamat. Vagyis nem teljesen, de jobb kicsit.

  - Még mindig fáradt az arcod - simogattam meg a bőrét.

  - Nem fog elmúlni egyik napról a másikra ez az állapot, de vannak olyan piciny pillanatok, amikor olyan, mintha jól lennék. De közben tudom, hogy nem vagyok.

  - Segítünk - pusziltam meg az ajkát.

Oikawa nem engedett szabadulni és átvezette nyelvét a számba, majd hosszasan megcsókolt. Habár tudtuk, hogy kelni kellett volna, vagy tíz percen keresztül el voltunk a másikkal foglalva. Még korán volt és nem is paskoltunk össze teljes mértékben, így Oikawa segített nekem az én szobámban összepakolni az utolsó dolgokat és amikor megvoltunk akkor még elrendezgette az utolsó simításokat.

  - Olyan...üres - néztem végig azona  szobán, amiben egy hétig laktam - Bárcsak még utoljára versenyezhetnénk azon, hogy kik tudják a legjobb szinteket és szobákat megszerezni - suttogtam szomorúan.

  - Lehet, hogy még hívnak minket ősszel ide. Vagyis jó lenne - mondta és megfogta a kezébe az utazómat - Minden megvan akkor?

  - Igen, mindent átnéztem.

  - Menjünk akkor - indult el.

Követtem őt, de mielőtt végleg bezártam volna a szobát, utoljára benéztem rajta. Nem akarok elmenni innen. Hiányozni fog a hely és egyszerűen fájdalmas az a gondolat, hogy többé nem jöhetünk majd ide és ez volt az utolsó alkalom, amikor itt "laktam". Szeretném, ha ősszel is jöhetnénk, azonban nem látok rá sok esélyt. Annyi mindent átéltünk itt a többiekkel és be akarom pótolni az elmaradt pillanatokat.

  - Jössz? - szakított ki Oikawa a gondolkodásomból, mire csak bólintottam, bezártam az ajtót és utána siettem.

Az ujjaim között ott lengett az a kulcs, amely az elmúlt egy hetemet zárta le.
  A fiúk szobájához érve Oikawa benyitott, majd letette a konyhapult mellé a cuccom. Izumi már össze volt pakolva teljesen. És Oikawa is.

  - A cuccaim? - nézett a barna hajú meglepetten az üres ágyra, ahol csak elől volt egy ruhaszett.

  - Összepakoltam. Azt pedig kikészítettem neked - mutatott Izumi a ruhára - Öltözz fel, a pizsid meg el tudod tenni majd.

  - Miért pakoltál nekem össze? - kérdezte értetlenül Oikawa legjobb barátjától.

  - Volt most fontosabb dolgod is - mosolyodott el az unokatestvérem, majd felállt az ágyról és kinyújtózott - Minden oksi? - nézett felém.

  - Most minden - mosolyodtam el kedvesen.

Oikawa gyorsan átvedlette a ruháját, majd elpakolta, amit még elkellett. Habár hozni akartam a cuccomat, Oikawa nem engedte és hozta helyettem is. Hármasban indultunk meg lefelé és amint leértünk az előtérbe, leraktuk a cuccainkat. Elég sokan voltak, hiszen vagy 140-en voltunk a táborban, éppen ezért elég nagy nyüzsgés és forgás volt lent.

  - Ott vannak a Karasunosok - néztem oldalra - Odamegyünk elköszönni?

  - Menjetek - tette le a cuccokat Oikawa.

  - Te nem jössz? - indultam meg feléjük.

  - Tobiotól elköszönni? Biztos, hogy nem - morogta hangosan - Elég nekem, hogy Ushiwaka még nincs a láthatáron.

  - De az unokahúgod igen - mutattam a lány felé, aki felénk jött mosolyogva.

  - Jó utat nektek! - ölelt meg kedvesen, majd az unokatestvérére nézett.

Már nem hallottam, hogy mit is beszélnek, ugyanis Izumival eljöttünk, hogy el tudjunk köszönni Kageyamatól és Hinatatól. A rövid búcsúzkodást követően Izumi átkarolta a vállamat és visszafelé mentünk.

  - Gondoltad volna, hogy helyre jönnek a dolgok? - kérdezte.

  - Azért nem így kellett volna helyre jönnie...

  - Tudom - motyogta - Tényleg ne tegyetek ilyet többé. Nem akarlak elveszíteni titeket.

  - Sajnálom... - öleltem magamhoz oldalasan - Ígérem, hogy nem teszek ilyet többet. És ő sem fog.

  - Jó. Hiszek nektek - suttogta mosolyogva - Szeretlek. Ugye tudod?

  - Én is szeretlek téged - suttogtam a pólójába.

  - Visszakerültünk a mennybe, ahonnan kilöktek minket - jegyezte meg mosolyogva, ahogy az előttünk álló Mattsunt, Oikawat és Makkit nézte.

  - Végre visszamehettünk - suttogtam elérzékenyülve és elengedve Izumit a többiekhez siettem.

Még utoljára beleszippantottam az előtérnek a levegőjébe és utoljára vettem innivalót az automatából, mely többé nem fog engem kiszolgálni. Végig néztem azokon a falakon, melyek között lakhattam és a barátaimmal lehettem. Azokkal az emberekkel, akikkel új kapuk fognak nekünk megnyílni és elkezdődik egy új fejezet az életünkben. Nem tudok elég hálás lenni ennek a helynek azért, mert a legrosszabb dolgok után is képes volt csodát varázsolni és helyre tenni azt, ami a velejéig el volt romolva. Ha tehetném, itt maradnék egész nyáron és jól érezném magamat a többiekkel és sportolnék. De ez az egy hét most véget ért.

Véget ért a nyarunk egy meghatározó fejezete és a napok lassan el fognak szállni és ismételten itt lesz az iskola- De azok a pillanatok, amik nyáron történtek, örökre benenm fognak maradni, legyen rosszak vagy jók. A nyár egy tipikusan olyan dolog, ahol megváltoznak az illatok, mások lesznek az érzések és az a fajta szabadságérzet felerősödik mindenkinél. A napnap a sugara fényesen fog ránk leragyogni, miközben visszaemlékezünk egy olyan nyárra és táborra, mely az otthonunk és a menedékünk volt még akkor is, amikor nem találtuk a helyünket a világban sehol sem.