Kötelék BEFEJEZETT

13. fejezet: ELTÁNTORÍTHATATLAN

Harry ajkán huncut mosoly terült szét, miután elvált a férfitól. Pillanatnyilag készen állt bármire, de Piton most úgy látszott, hogy nem szerette volna továbbmenni a fiúval. Harry nem akarta, hogy minden a közös momentum bájába vesszen. Ő igenis vágyott a rendszer megbuktatására, tehát fontos volt neki, hogy el is érje a céljait. Ezzel kapcsolatosan eltántoríthatatlan volt.

- Perselus - lehelte -, tudom, hogy egyedül is meg tudnád csinálni, de beavattál, ezért érdekel, hogy meddig jutottál, és miben tudok segíteni?

- Rendben - eszmélt fel a férfi -, szóval az a lényeg, hogy kimentettem a barátaidat, feltérképeztem a halálfalók többségét, és elloptam pár dokumentumot a Mágiaügyi Minisztériumból.

- Milyen dokumentumokat?

- Főképp mugliszármazású boszorkák és varázslók aktáit, hogy ne tudják milyen vérűek. Továbbá halálfalóként tudok a következő gyűlésükről, amit a hónap utolsó napján tartanának, így addig szükséges lenne a lehető legtöbb intézkedést végrehajtanunk.

- De mégis mit tehetnénk?

- Te halottnak tűnsz, de valahogyan értesítenünk kell róla a Rendet, így te nem mehetsz, sem én, nyilvánvaló okok miatt.

- Akkor mégis mit kezdjünk?

- Egyszerű, küldünk egy levelet a szüleidnek. Olyan kézírással, ami egyikőnkre sem jellemző, de van valamilyen jellegzetessége, majd abban tájékoztatjuk őket. Csak ők bujkálnak, így gyakorlatilag nem tudom hol élnek.

- Elköltöztek?

- Igen, új helyet kellett keresniük valahol a mugli világban. Kihallgattam Kingsley egyik beszélgetését, így tudom, hogy valahol a mugli Londonban élnek - magyarázta Perselus nagy beleéléssel.

- Akkor miért nem beszélünk Kingsley-vel?

- Mert ő is menekül, mint a Rend többsége. 

- Értem - meredt maga elé Harry. - Akkor meg kéne tudni hol élnek a szüleim.

- Igen.

- És ezt hogy tervezzük? 

- Egyszerűen, valószínűleg a telefonkönyvben megtalálhatók. Az úgysem jutna eszükbe a varázslóknak. 

- Most nem tudom mit mondjak, ezután mi lesz?

- Tovább kell értesülnöm a halálfalók terveiről, közben fenntartanom az álcám. Bellatrix nem bízik bennem, tehát lehet, hogy szörnyű dolgokat kell tennem. 

- Csak vigyázz magadra, jó? - ölelte át Harry.

- Mitől vagy most ilyen szentimentális?

- Nem láttam a szüleim egy ideje, sem a barátaim, lefeküdtem a volt tanárommal, ha ez mond valamit, veszélyes szervezkedéseket folytatunk a jelenlegi rendszer ellen. Válogass nyugodtan!

Perselus némán megcsóválta a fejét, majd egy nagy kattanással kinyitotta az irodája ajtaját. A rusztikus nyílászáró mögött hasonló hangulatú dolgozóhelyiség mutatkozott meg. A szoba falait könyvespolcok garmadája fedte, amelyek szinte roskadoztak az értékes, bőrkötéses könyvektől. A szobában dohos szag terjengett, s a levegőben kellő mértékű por szállt. A ház többi része patyolattiszta volt, azonban itt Perselus nem engedte, hogy takarítsanak. Harry köhögött párat, majd folytatta az iroda felmérését. A szoba közepén egy vaskos íróasztal foglalt helyet, előtte és mögötte egy-egy szék támasztotta a földet. Az asztal zsúfolásig volt mindenféle íróeszközzel, megsárgult pergamenekkel és dokumentumokkal. Az egyik sarokban egy kis szobanövény álldogált magányosan a vörösesbarna cserepében. Úgy látszott, jó gondját viselik. A míves ajtóval szemben nagy ablak árasztotta el fénnyel a helyiséget, amely még így is sötét volt, ezt akár be lehetett tudni a sötétfa bútoroknak is. Azt zöld sötétítőfüggönyök keresztezték, de előtte finom, átlátszó szűrte meg a beérkező fényt, s tompította annak hatását. Az íróasztal alatt régies, természetesen mardekárzöld kárpit terült el, amely már kopott volt a sok használattól. A világosabb padló karcos volt, deszkái feljöttek. 

Harry meglepve tapasztalta, hogy ez a helyiség mintha megállt volna az időben, sőt talán évek óta nem is foglalkoztak vele. A fiú nem tudta mióta lehet ez a kúria Perselus tulajdonában, de úgy látszott, hogy a nagy részét felújították, vagy csupán ezt a szobát már az előző birtokosa hagyta így. De Harrynek tetszett, hogy régies volt, valahogyan az egész passzolt, de közben ijesztő hatást keltett. Úgy látszott, hogy a férfit mindez egyáltalán nem zavarta, mert nyugodtan leült a székére, kezével rámutatott a másikra, majd kutakodni kezdett a pergamenkupacban. 

Végül elővett egy listát, amelyen a Rend tagjai és segítői felirat állt, s arra nevek voltak firkantva. Némelyiket áthúzták, melléjük feliratot biggyesztettek. Eltűnt, meghalt, elfogták... Ezek a szavak visszhangoztak Harry fejében. Szomorúan vette észre, hogy Fred Weasley is a listán volt, de nem csak ő. Sokan meghaltak a Rendből. Sok diák, míg mások az Azkaban egyik cellájában raboskodnak pillanatnyilag. Harry örült, hogy a szülei az eltűnt kategóriában voltak, ahogyan a Weasley család többi része is, de Mr. és Mrs. Granger megmenekült felirattal rendelkeztek. 

A fiú csak bámulta a megsárgult pergament, és látta, hogy Perselus ugyanezt teszi, de ő egy nevet néz: Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore; Áthúzva, meghalt. Mindkettőjükre búskomor hangulat telepedett a szobára, ezt mintha az időjárás is megérezte volna, eleredt az eső. Harry nem akart ezen gondolkodni, túlságosan élénkek voltak még az emlékek. Ehelyett odaállt Perselus mögé, kezét a férfi vállára helyezte, majd finoman megnyomkodta azokat. Masszírozta őket, mintha csak azt mondaná: lazíts, nincs értelme ezen gondolkodni!

Perselus pedig így is tett. Feszülten tartott válla fáradtan előrebukott, testtartása lazábbá vált. Kútmély tekintetét is elszakította a pergamentől, majd egyenesen a fölé magasodó fiú smaragdzöld szemébe nézett. Ujjaival végigsimított Harry kézfején, aki kócos buksiját Perseluséra hajtotta. Mindketten mély levegőket vettek, de a fiú különösen feldúltnak tűnt. Néma csend volt a szobában, legalább öt percig egyikük sem szólalt meg, sőt meg sem mozdultak. Mindkettőjüknek megvolt a maga gondja, és azon tanakodtak. Perselus azonban megelégelte a fiú búskomor viselkedését, és jelezte neki, hogy fel szeretne kelni.

Harry azonnal eloldalgott, aztán ismét némaságba burkolva állt tovább. A bájitalmester nem tudta mit tehetne érte. Sosem volt a szavak embere, főleg nem a fizikai kommunikációé. Nem értett az emberekhez, és ez csak most kezdte el nagyon zavarni. Mikor itt áll előtte ez a jószívű fiú, és nem tud semmit sem tenni annak érdekében, hogy jobban érezze magát.

- Harry... - próbálkozott a férfi, mire a smaragd szempár azonnal rávetült. - Kimehetnénk... a kertbe... az esőbe. Nézhetnénk a virágokat. - sóhajtott a férfi. - Csak csináljunk valamit, mert nem esik jól így látni téged.

A fiú vontatottan bólintott, majd ösztönösen Perselus kezéért nyúlt. A férfi tenyerébe zárta az apró ujjakat, majd kivezette a kölyköt az udvarra. Bánta, hogy megmutatta neki a listát és az irodáját. Egyikük sem állt még készen, hogy szembesüljenek a valóság minden morzsájával. De mikor végre elfoglalták helyüket a rózsák közötti padon, Harry fejét volt tanára vállára hajtotta, és úgy hallgatták tovább az esőcseppek kopogását. 

Végül egészen nagy vihar kerekedett, az ég villámlástól volt fényes, az azokat kísérő mennydörgések messzire repültek a süvítő széllel. De a páros ekkor sem mozdult. Hanem a legnagyobb káoszban is egymásba kapaszkodtak, mintha ezzel megígérték volna egymásnak, hogy ez innentől örökké így lesz.