Kötelék BEFEJEZETT

16. fejezet: ELSZENVEDHETETLEN

Eltelt egy hónap, majd még két hét, de a bujkálásból nem szakadt ki a páros. Azonban hamar hírek jutottak a fülükbe, amelyet az egyik rádió használatával értek el, akár a korábbi "kempingezéseik" során. Mint egy idő után kiderült, a halálfalók birodalma hanyatlóban volt. Egyesével tűntek el, a Rend kiszabadította az Azkabanban tartott mugliivadékokat és egyéb politikai foglyokat. Egyre több halálfaló elkapásáról lehetett hallani, kezdett visszatérni az élet a varázsvilágba.

De Perselus és Harry meghúzták magukat. Tudták, hogy a fiút halottnak hiszik, Piton lebukásának híre pedig biztosan eljutott hozzájuk, de még nem érezték készen magukat a tárgyalásokra, ugyanis biztosak voltak abban, hogy lesznek ilyenek. Rengeteg időt töltöttek egymással, próbáltak felkészülni azokra az időkre, mikor már nem lehetnek a másikkal. Mert úgy tűnt, ez meg fog történni, hiszen a társadalom nem nézné el, hogy a felnőttkort nem olyan régen betöltött Harry Potter együtt legyen a volt tanárával.

Ezért most akarták kiélvezni és átélni mindazt, amit később már nem tehetnek majd meg. De Harryben még élt a halvány remény, hogy lehetséges mindez, még élhetnek boldog szerelemben. Pillanatnyilag a férfival nézték a kandallót, ma volt az utolsó előtti napjuk, amikor még nem szembesültek a törvény kezével. Holnapra különleges programot tartogatott Perselus, meglepetést. Olyat, amelyet a fiú megérdemelt. Ha már ennyi szeretetet és törődést kapott tőle, akkor ő neki is kijárt ez. 

- Tudom, hogy még nem mondtam - szólalt meg Perselus -, de hiányozni fogsz, nagyon.

- Nem maradhatnánk itt inkább? Kettesben, örökké? - nézett rá a fiú smaragd szempárjával.

- Te is tisztában vagy azzal, hogy nem lehet.

- Kérlek, csak még néhány hetet! - könyörgött Harry elkeseredettem, majd buksiját a férfi vállára döntötte, kezével átfogta a karját.

- Harry, nem rejtőzhetünk el mindenki elől. Előbb vagy utóbb, de elő kell jönnünk.

- Perselus - gördült le egy magányos könnycsepp a kölyök arcán, amely régóta váratott már magára -, én nem akarok nélküled élni.

- Harry, tudom, jó ideig fájni fog, nekem is, de biztos vagyok benne, hogy találsz majd valaki olyat, aki megbecsül, és szeret, aki mellett igazán önmagad lehetsz. Ismerem magam, és tudom, hogy nem én vagyok az erre alkalmas személy.

- Perselus... 

A fiú szeméből immár megállás nélkül potyogtak a könnyek, s a két smaragdban mély fájdalom ült. Ez az egész egy olyan helyzet volt, amelyet a fiú elszenvedhetetlennek érzett, amelyre nem számított, mert a fiatal agya kiküszöbölte a félelmeket és a jövendő kínját.  S most megtörten tekintett a férfira, akivel egy közös jövőben reménykedett.

- Lehetne még egy utolsó éjszakánk?

- Az csak nehezebbé tenne mindent. Holnap még úgyis együtt leszünk, csak nem mutatkozhatunk majd így. De azért tudnod kell, hogy minden veled eltöltött percnek örültem. Azt hiszem, hogy... most vagyok elsőnek szerelmes. 

- Miért kell ilyen szépeket mondanod most, hogy el kell válnunk? 

- Csak azt akarom, hogy tudd, rengeteget jelentett nekem mindez. Megváltoztattál. 

- Kérlek, ennek nem kell így lennie! Engem nem érdekel, ha az emberek megszólnak minket! 

- Engem viszont igen, nagyon is. Ha valami csoda folytán visszamehetnék a Roxfortba, és te is visszatérnél egy évre, akkor nem tudnám elviselni, hogy szomorúan látlak. Nyugodj meg! Ugye tudod, még majd látjuk egymás, mikor felbontjuk a szerződést?

Harry zokogása keservesebbé vált, a férfi kétségbeesett szavai mit sem segítettek ingatag lelkiállapotán. Csak Perselusszal akart lenni, úgy ahogy korábban, de ez nem volt lehetséges. Mintha ezernyi tőrt döftek volna a szívébe, de próbálta tartani magát, élvezni a hátralévő közös pillanatokat, de azokat gúzsba kötötte a szenvedés, amelyet legbelül érzett. 

- Örökké szeretni foglak - mondta a fiú elfúló hanggal, majd még egyszer átélte azt, amit olyannyira szeretett: megcsókolta a férfit. 

Ajkaik most nem voltak szenvedélyesek, sehová nem siettek. Csókjuk bús volt, tele érzelemmel, de ezek most mind a fájdalom, a hiány, az elutasítás és a búcsúzkodás voltak. Még egy éjszaka, amit egy ágyban tölthettek, de már egyáltalán nem azzal az energiával, mint korábban. Harry hangos sírási volt a leghangosabb az éjszakában, és hiába nem látta a sötétben, Perselus ónixfekete szeméből ugyanúgy csorogtak a könnyek. A fiút a lehető legerősebben magához vonta, egyikük sem viselt felsőt, sem ruhát, hiába nem hálták el az éjszakát.

Érezni akarták most utoljára a másik illatát, a testéből áradó meleget, a puha bőrét, a halk szuszogását, minden apró darabkáját, mert egy apró üvegcsébe szerették volna zárni mindezt, s elraktározni örökké, egy polcra, közszemlére tenni, hogy mindenki lássa mit éreztek akkor egymás iránt. Hogy érezzék, amit ők, hogy tapinthassák a szenvedést, de ez nem volt lehetséges. Nem létezett üveg, amelybe megannyi érzelem belefért volna, s nem volt dugó, amely lehetségessé tette volna mindennek az elzárását.

És ezzel mindketten tisztában voltak, ezért oly mohón kapaszkodtak a másikba, mint fulladozó a hűs oxigénbe. Minden érzéküket feltöltötték, majd reménykedtek, hogy az ezernyi közös emlék, a szép pillanatok, mind megmaradnak, hogy egy szép napon elővehessék őket, s kellemes nosztalgiával idézzék fel az összeset. Egy-egy forró csók, szenvedélyesen eltöltött éjszaka vagy a közös emlékek izgalma, egytől-egyig ott lesznek a tudatuk határán. 

- Most talán fáj, és nem hiszel nekem, de holnap boldog leszel, tudom.

- Igazán? - kérdezte a fiú megtörve a szipogását.

- Igen, kétségtelenül örülni fogsz. Majd elmegyünk fagyizni - simogatta meg mutatóujjával Harry orrát. - Utána még elbúcsúzhatsz. 

- Búcsúcsókot adhatok? 

- Holnap?

- Igen.

- Azt talán még megengedhetem - terült el szomorú mosoly a férfi arcán, de ezt Harry nem láthatta az éjszaka sötétjében. - Ugye tudod, hogy nagyon fáj ez nekem is?

- Persze, tudom - válaszolta a fiú, majd az arcához vonta a férfi kezét.

- Jól van, próbáljunk meg aludni!

Perselus magához ölelte a fiút, aki arcát a férfi vállgödrébe temette. Szorosan bújtak egymáshoz, még legalább tíz percig. Azonban hiába próbálkoztak, nem jött álom a szemükre, úgy tűnt, ez ilyen nap lesz, sőt, Harry biztos volt benne, hogy napok sorozata, amelyet álmatlanul fog tölteni. A kölyök érezte, hogy volt tanárának a szíve is hevesen ver még, és légzése sem lassult le. Ebből azt a logikus következtetést vonta le, hogy még ébren van,

- Nem csinálunk inkább valami őrültséget? - kérdezte a fiú.

- Legalább vacsorázzunk meg előtte, éhes vagyok.

Úgy döntöttek, hogy ez még az ő estéjük. Minden konyhatudományukat bevetve kísérleteztek, sósat kevertek édessel, mindenféle hizlaló ételt faltak, közösen olvastak, rohangáltak az éjszakában, majd hiába utasította el korábban Perselus, még egyszer együtt háltak. Még a végén elaludniuk is sikerült. Búsan, kétségekkel telve, de abban a biztos hitben, hogy ők ott vannak most egymásnak. 

A következő rész már a finálé lesz!