Kötelék BEFEJEZETT

3. fejezet: LEGYŐZHETETLEN

Harry nem tudott mit szólni, a férfi teljesen máshogyan viselkedett vele, olyannyira, hogy el sem hitte, hogy "szeretett" professzorát látja maga előtt. Azonban nem különösebben gondolkodott ezen, mivel megérkeztek az ebédlőbe, ahol ínycsiklandó ételek fogadták az éhes fiút. Azonnal helyet foglalt, s a legközelebbi tálból kezdett lapátolni magának egy tésztás fogást. Mohón falta, közben néha elégedetten hümmögött a szájában található ízkavalkád miatt. Piton közben le sem vette róla a szemét, végig a fiút nézte, aki helyenként behunyt szemmel élvezte az étel ízét.

A férfi nem szólt, csak elmerült a látványban, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni a testén átfutó, apró bizsergéseket. Tetszett neki a fiú, így, elégedetten. Legalábbis kevésbé dühösen. Már most tudta, hogy minél hamarabb a magáévá kell tennie a kölyköt, nehogy elszökjön tőle. Ha a férje lesz, akkor végre biztosítva lesz számára egy társ, tökéletes lesz az álcája. Legbelül pedig vágyott is arra, hogy legyen valakije, de ez valószínűsíthetőleg nem Potter lesz, sőt senki sem. Mindig is abban hitt, hogy magányosan fog meghalni, és ezen elképzelésén nem tervezett változtatni.

Úgy gondolta, hogy elég bűnt követett el ahhoz, hogy teljesen megérdemeltnek tartsa ezt a sorsot. De azt is tudta, hogyha szembe jönne vele egy lehetőség, amivel kimászhat ebből az egészből, önző módon magához ragadná, és nem engedné el. És mindig erre jutott, bármennyire is tudta, hogy ez eszméletlen önzőséget jelentene a részéről, szüksége volt rá, habár kívülről ez nem úgy tűnt, pedig néha örült volna neki.

A kölyökre tekintett, aki továbbra is falatozott, de olybá tűnt, hogy tányérján immár másféle ételek kaptak helyet. A fiú tényleg nagyon éhes lehetett, ha még mindig eszik, de meg is érti, hiszen a harc felemészthette minden energiáját. Bele sem gondolt, hogy ennyire hosszan elhúzódhat a Roxfort elfoglalása, azonban elég nehéznek bizonyult. Lényegében már késő délután volt, pedig kora hajnalban indultak el oda. Őt is kifárasztotta ez az egész, azonban még nem volt ideje aludni sem, sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták, amelyeket halaszthatatlanul meg kellett tennie. Mikor meghallotta a villa csörömpölését a tányéron, és a smaragd szemek kereszttüzébe került, csak akkor szakadt ki gondolatai világából. 

- Kaphatok valamit inni, uram?

- A szekrényben találsz poharat, a hűtőben pedig innivalót.

- Van hűtője? - kérdezte Harry döbbenten.

- Te is tudod, hogy az elektronikai eszközök nem működnek mágia közelében. Ugyanazt a funkciót látja el, mint a mugli hűtőszekrények, csupán más megoldást választottam hozzá.

- Maga bűvölte meg?

- Igen. Mindent, ami a mugli eszközöket replikázza.

- Miért? - kérdezősködött Harry. Hiszen a Varázsvilágban szokatlan volt a muglik bármilyen szintű elismerése.

- Félvér vagyok, Potter. Hozzá voltam szokva, mágiától szigorúan mentes környezetben nőttem fel. Be kell vallanom, hogy a muglik technológiailag egy nálunk sokkal fejlettebb szinten állnak, ezért talán a Varázsvilágnak érdemes lenne eltanulni tőlük egy-két találmányt, ahelyett, hogy alsóbbrendűként kezelik őket. 

- Megtaláltam a bájitaltan könyvét, maga is tudja. De mégis miért kellett varázslat mentes helyen lennie? - tette fel a kérdést a kölyök. Már őszintén kezdte érdekelni, ha már a férfi ilyen nyitott volt vele pillanatnyilag.

- Apám mugli volt, aki egy boszorkát még nehézkesen, de elfogadott, azonban mikor a fia is olyan korcs lett, mint az aranyvérű anyja, azt már képtelen volt elviselni. Nem mintha különösebben jó ember lett volna... - tette hozzá a férfi.

Harry tisztán kihallotta a dühöt és a megvetést Piton hangjából. A férfi egyértelműen utálta az apját, de mégis meglepően nyíltan beszélt róla, Harry pedig hálás volt ezért, annak ellenére, hogy dühösnek kellett volna lennie a férfira. Arra, aki mindig olyan legyőzhetetlennek tűnt számára, most azonban mintha a felszínre engedte volna az igazi, érzelmesebb és sérülékenyebb oldalát. A kölyök pedig csak úgy itta magába ezeket az érzelmeket. Mindig is azt hitte, hogy Piton egy érzelemmentes gép, aki csak azért él, hogy megkeserítse mások életét. Azonban az, hogy most ennek ellenkezőjére fény derült, alapjaiban remegtette meg gondosan felépített, szilárdnak hitt lelkivilágát. 

- Mit ért azalatt, hogy nem tudta elviselni?

-  Azt, hogy mindent megtett annak érdekében, hogy kineveljen ebből.

- Verte?

- Például - rántotta meg a vállát a férfi. 

- Ez rettenetes - meredt maga elé a fiú.

- Ő legalább nem próbált meg megölni.

- Ki próbálta?

- Nem is tudom, mondjuk te? Meg az apád idióta bandája? - szökött szemöldöke a homloka közepéig.

- Az apámat hagyja ki ebből! - szólalt meg reflexszerűen Harry. - Valamit biztosan félreértett.

- Netán félreértettem volna, hogy az udvaron a közelemben beszélgettek? Félreértettem volna, hogy be akartak csalni a fúriafűz alá, csak hülye voltam, és bementem? Azt is, hogy azzal a bolhás döggel meg akartak etetni?

 - Maga mégis miről beszél?

- Képzeld el Potter, az apád felsőbbrendűnek tartotta magát másoknál! És végül megállította Lupin barátod ámokfutását, csakhogy ne rúgják ki őket. Ezt sosem említette, igaz?

- Ilyet tényleg nem említett... - vallotta be a fiú.

- Akkor gyere, nézd meg magad is! - ült le Piton Harryvel szemben.

A fiú még reagálni sem tudott, az egyetlen szó, ami füléig eljutott, az ez volt: legilimens. Fejében sorra kezdtek el pörögni az emlékei, azonban hamarosan mindez megállt, és Piton egyik sajátját forszírozta az elméjébe. Szemei előtt megjelent a hozzá hasonló korú Piton, aki éppen egy bokor mögött bujkált. Szeme előtt pedig feltűnt az ifjú Féregfark és Sirius, amint valamiről lázasan beszélgetnek. Kellett neki pár pillanat, mire rájött, hogy a két fiú tudott tanára jelenlétéről, és éppenséggel információmorzsákat szórtak el neki.

A kép hamarosan elhalványult, helyére füst kúszott, majd mintha a szél fújta volna el, immár ismét tisztává vált az újabb emlékkép. A fiatal Piton hátra-hátranézett, hátha követi valaki, azonban nyomát sem látta ilyesminek. Éjszaka volt, alig lehetett látni bármit is. A fekete hajú fiú azonban célirányosan haladt előre, és egészen a fúriafűztől pár méterre megállt. Ott megbűvölt egy követ, és a fa egyik göcsörtös területének vezette azt. Ettől a fa megfagyott a mozgásban, és Piton képessé vált a lejutásra. Harry követte a szűk járaton át az ifjút. Piton tényleg nagyon körültekintőnek bizonyult, időközönként egy kavicsot repített végig a járaton, hátha eltalálja a köpenye alatt megbúvó James Pottert. 

Azonban az alagút minden alkalommal üresnek bizonyult, és Piton elérte a Harry által már oly jól ismert Szellemszállást. Tanára csendesen lépdelt, a padlódeszkák időnként mégis megreccsentek alatta. Pálcáját maga elé tartva fülelt, igyekezve kiszűrni minden gyanús zajt és neszt. Azonban egészen sokáig síri csend fogadta. Majd hamarosan meghallott maga mögött egy morgást, és megfordult. Szeme előtt pedig ott állt egy vérfarkas. A szőrök felálltak a hátán, fogsorát kivicsorította, szemében nyoma sem volt az igazi Remus Lupinnak. Perselus ijedtében a legközelebbi falig hátrált, a farkas pedig követte. Még pálcáját is elejtette, az egyetlen dolgot, amely megvédhette volna.

Az ifjú lerogyott a falnál, kezét védekezőn maga elé emelte, arca tiszta félelmet tükrözött. A vérfarkas az arcához hajolt, Piton valószínűleg érezni vélte a szagos száját, vállára pedig a nyála csöpögött. Egy morgás kíséretében pedig Lupin kitárta fogsorát, és Piton feje felé lendült. Harry fülében pedig bájitaltan tanára üvöltése visszhangzott...