Accidental Meeting with the Captain

•40

|Shayleigh|

Az összezörrenésünk után egyáltalán nem volt kedvem lemenni a konyhába, hogy újra összetalálkozzak vele. Inkább engedtem egy forró fürdőt magamnak és elmerültem a habok között.
Azon merengtem, amit Rogers mondott..
Vajon tényleg elsüllyedtem az önsajnálatban? De hisz elvesztettem a kislányomat! Minden anya így érezne..."de talán tényleg nem hagytad, hogy segítsenek rajtad " szólalt meg egy hang a fejemben. Igaz lenne? Már magam sem tudom...
Az amit tavaly éltem át, most az egész emberiséget érinti. Anyák és apák milliói vesztették el a gyermeküket Thanosnak köszönhetően. Vajon ők is így éreznek? Nem! Nekik van mibe kapaszkodni, vannak fotóik, emlékeik amire tudnak támaszkodni. Nekem a halvány terhességi csíkokon és egy üres bölcsőn kívül nem maradt semmi.
Az ultrahang képek aznap eltűntek a házból, ahogy Steve hazavitt a korházból. Azt hitte nekem tesz ezzel jót... Még csak nevet sem választottunk neki, beszéltünk lehetőségekről, de nem döntöttük el, mondván ráérünk vele...
Mindig is arról álmodtam, ha lesz egy lányom Emily lesz a neve. De nem tudom, hogy ezek után valaha is bele merek vágni mégegyszer.

Ahogy kiszálltam a kádból és megtörölköztem hosszú idő után belemertem nézni az egész alakos tükörbe. A csípőm tájékán húzódtak a csíkok, emlékszem mikor kezdtem kikerekedni Rogers nem tudta levenni rólam a szemét. Olyan áhítattal nézett rám, imádta minden porcikámat. A vetélés után nem láttam a szemében a vágyat, ha rám nézett, csak a fájdalmat. Akárhányszor elkaptam a pillantását az aggodalmakon és bánaton kívül semmi.
Valószínű ezért éreztem azt, hogy jobb ha nem engedem közel magamhoz. Szép lassan elhidegültünk egymástól, és idővel a fájdalom mellé csatlakozott a harag is. Amit sokkal könnyebben éltem át. Könnyebb volt haragudnom rá, mint magamra és azt hiszem ez vezetett oda, ahol most vagyunk.

Felöltöztem, a hajamat megszárítottam és hagytam szétengedve. Már nagyon rég volt, hogy kicsit is érdekelt a megjelenésem. Fogtam egy szempillaspirált, meg egy szemceruzát és embert varázsoltam magamból.
Végig sétáltam a folyosón a liftig, és egyenesen a földszintre mentem. A hallon áthaladva senkivel sem találkoztam, kiléptem az ajtón és a folyó felé vettem az irányt.
A parkon végig sétálva egyenesen a stéghez mentem. Nagyot szippantottam a friss levegőből és helyet foglaltam az egyik padon.
Már egy ideje a vizet figyeltem, mikor valaki csatlakozott hozzám.
- Nem bánod, ha ideülök?- hallottam meg Thor hangját.
- Foglalj helyet.- csúsztam arrébb.
- Hogy vagy?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.- mosolyogtam rá.
- Magam sem tudom...- sóhajtott.- Mesélj, mi történt míg nem találkoztunk? Legalább eltereled a figyelmem.
- Nem tudom, hogy akarok- e róla beszélni.
- Mit veszíthetsz?- bökött meg a vállával.
Ahogy ránéztem most vettem észre, hogy az egyik szeménél egy csúnya sebhely húzódott. Valahogy úgy éreztem, Thor is megjárta a poklot az elmúlt években. Elkezdtem mesélni neki, hosszú idő óta először, teljesen nyíltan.
Thor megértően hallgatott, olykor megfogta a kezem támogatásképp, de nem szakított félbe.
Mikor a végére értem a karjába vont és átölelt.
- Annyira sajnálom, hogy ennyit kellett szenvedned.- a hajamat simogatta.
- Én is sajnálom a családodat, Thor.- motyogtam a mellkasának.
- Shay beszélned kell a kapitánnyal.- engedett el.
- Tudom.- sóhajtottam.
- Szeret téged, ezt a vak is láthatja.- a hajam a fülem mögé tűrte. - És te is szereted őt, ne is tagadd!- koppintott az államra. - Nem történt még elég szörnyűség körülötted, hogy ezt belásd? Én bármit megadnék, ha még egyszer elmondhatnám Jane-nek, hogy mennyire szeretem.
- De a kislányunk...
- Shay elvesztetted az első gyermekedet, ez szörnyű, tudom!- mikor lehajtottam a fejemet az állam alatt újra felemelte és folytatta.- Szerinted azt akarná, hogy életed végéig szenvedj? Hogy eltaszítsd magadtól az apját, aki szeret téged? Nem! Azt akarná, hogy boldog legyél. És ne félj élni! - az utolsó mondatot a homlokomhoz érintett ajkával suttogta, majd egy csókot lehelt rá és ott hagyott.