Accidental Meeting with the Captain

•32

A/N
Srácok elértük az 1000 olvasó számát!!😭❤️ Sosem gondoltam volna, hogy ennyien fogjátok olvasni! 🙈
Köszönöm nektek!!! 🙏🏼

Amúgy nem tudom mi történt, de az előző rész elejéről jócskán lemaradt egy részlet, amikor Alex és Shay beszélgetnek miután bement hozzá a cellába, úgyhogy itt pótolom a hiányosságot.

Szerintetek hogy fog folytatódni? Mi lesz kedvenc párosunkkal?
Várom a válaszaitokat!☺️
Fogadjátok addig is szeretettel a következő extra hosszú részt( 3551 szó🙈) !!!
Puszika!💋

|Shayleigh|

(A kimaradt rész: Még azelőtt, hogy hazavitték volna)

Alex egy hosszú folyosón vezetett végig. A neon zúgott a fejem felett. A torkomat csípte a penész és doh szag, ami a falakból áradt. Az egész egy lepratelephez hasonlított. A cipőm ragadt a padlón tanyázó kosz miatt. Önkéntelenül is összébb húztam magam, véletlenül sem akartam hozzáérni semmihez.
Alex a folyosó végén egy nyitott ajtó felé sétált, megállt és előre engedett.
A helység meglepően tiszta volt. Középen egy hatalmas sötét kemény fából készült asztal, mögötte elegáns bőr szék. A fal mentén polcok és szekrények sorakoztak.
Alex a székhez sétált és leült, majd az asztal előtti székek egyikére bökött, hogy én is tegyek így.
Vonakodva, de megtettem. Az asztalon lévő telefont a füléhez emelte és tárcsázott..
- María! Hozzon Shayleighnak valami ételt, és elsősegély dobozt!
Olyan könnyedséggel beszélt, mintha nem éppen most rabolt volna el!
- Mi a francot akarsz tőlem, Alex?- fontam karba a kezem.
A szám még mindig lüktetett az ütéstől, a gyomrom pedig veszett módon korogni kezdett.
- Shay, nyugalom! - dőlt hátra felemelt kézzel.- Esküszöm nem így akartam...
- Hogy érted?
- Ennek nem így kellett volna történnie!- csapott az asztalra. Ekkor nyitott be egy középkorú hölgy egy tálcával egyen súlyozva. Letette elém és az elsősegély dobozt Alexnek nyújtotta, majd szó nélkül kisétált az ajtón. - Most érkeztem vissza Kubából, eredetileg én magam mentem volna el hozzátok, de ez az idióta José magán akcióba kezdett és elrabolt téged!
- Normálisak vagytok? Terhes vagyok, te idióta!! - ugrottam fel.
- Nahát, a kapitány nem tétlenkedett..- mosolyodott el. Felállt és a dobozból elővette a fertőtlenítőt és a sebösszehúzó tapaszt. - Ülj le a seggedre, mi gatito! Nem foglak bántani!
Szépen óvatosan ellátta a sebet a számon, hogy tudjak enni.
- Mit akarsz tőlem?- néztem fel rá.
- A segítségedre van szükségem...- motyogta.- De így, hogy terhes vagy... Mióta tudod?
- Pont azelőtt tudtam meg, hogy José elrabolt.
- Szóval akkor még a kapitány sem tudja? - húzta fel a szemöldökét meglepetten.
Megráztam a fejemet válaszként.
Alex visszaült az asztal mögé, én pedig a tálcára meredtem, ami előttem volt.
Omlett és pirítós illata csapta meg az orromat. Nagyot nyeltem és félve nyúltam az evőeszköz után.
- Egyél, bebé! Nem akarjuk, hogy bármi bajotok essen!
Úgy estem neki az ételnek, mint aki hetek óta nem evett. Alex közben elkezdett mesélni.
- Pár nappal ezelőtt Havannában tartózkodtam, ahol rám támadtak és elloptak tőlem valamit..- benyúlt a zakója zsebébe és egy fényképet dobott az asztalra.
- Ez egy nő!- mondtam ki a nyilvánvalót.
- Ő itt Sophia! - a hangja egyszeriben sokkal meggyötörtebbnek hangzott. Az arca fájdalmasan eltorzult, ahogy kimondta a nevét.
Jobban megnéztem a fényképet, a nőnek gyönyörű ében fekete haja és méz színű szemei voltak. Még sosem láttam senkit, akinek ilyen színű lett volna a szeme. A bőre karamell színű, ami teljes mértékben kihangsúlyozta őket. A tekintetéből melegség áradt.
Felpillantottam Alexre, a jég kék szeme, ami már szinte szürkének hatott teljesen az ellenkezője volt.
Alex latin amerikai létére, világosabb bőrszínnel rendelkezett az édesanyja lévén, aki francia volt.
- Tudom mire gondolsz! - mosolyodott el. - Pontosan ez fogott meg benne. Az egész lényéből melegség árad , ő minden, ami én sosem voltam...- az ujjait végig futatta a képen.
- Hol találkoztatok? - kérdeztem halkan.
- Miután eltűntél, dühtől és bosszúvágytól fűtve elkezdtelek keresni. Egészen Mexikóig jutottam, ahol is az utcákat róva beleütköztem Sophiába. Ő éppen a nevelőapja elől menekült, aki bántalmazta őt. - a keze itt ökölbe szorult. - Ahogy belenéztem a szemébe, rögtön tudtam, hogy nekem végem!- halvány mosoly futott át az arcán.- Megkérdeztem, minden rendben van e vele, mire ő csak a fejét rázta.. Még aznap megszöktettem és Kubába utaztunk, hogy minél messzebbre vihessem a pszichopata apja elől.
- Egymásba szeretettek...- mosolyogtam.
- Igen! De az az idióta apja kerestetni kezdte, nem is akár kivel. Egyik nap a Bratva ( orosz maffia neve) emberei törtek ránk és elvitték őt tőlem. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiszabadítsam, de egyedül nem tudok bejutni az oroszokhoz. Így arra gondoltam, a legjobb emberem segítségét kérem.- gonosz vigyorra húzta a száját és hátra dőlt a székében.
- Még is miért segítenék neked?- töröltem meg a számat, miután befejeztem az evést.
- Mivel tartozol nekem, chica! Le kellett volna szállítanod Barnest, ehelyett te hős szerelmest játszva elmenekültél a panamai naplementébe a kapitánnyal! Cserben hagytál, mi gatito! De most lehetőséget adok, hogy egyenlítsünk... - itt előre hajolt és az asztalra könyökölve folytatta tovább. - Segítesz megmenteni a szerelmemet, cserébe én elfelejtem ezt a kis nézet eltérésünket és mindenki megy a maga útjára.
- Komolyan beszélsz?
Nem úgy ismertem Alexet, mint aki piti alkukba bonyolódik.
- Shayleigh képzeld magad az én helyembe...- folytatta kissé halkabban.- Sophia számomra mindent jelent, érted? Ha valami történik vele...- itt elcsuklott a hangja.
Hihetetlen volt számomra, hogy az az Alex García akit én ismertem ennyire érzelmes lett. Mindig is hideg és kemény férfinak ismertem, talán egyszer mutatott némi gyengeséget, amikor José kis híján megerőszakolt kiképzés közben. Az eset után kivételesebben bánt velem.
- Alex, én nem... Istenem!- temettem az arcomat a kezembe.
Még is, hogyan segítsek neki, így hogy terhes vagyok?
- Tudom, én is tudom!- a haját túrta idegességében.
- Nem tudok neked segíteni, nem sodorhatom a babát veszélybe! - átnyúltam az asztalon, a keze után.- Annyira sajnálom!
Alex beletörődve sóhajtott egyet és a tenyerembe csúsztatta a kezét.
- Végül is... tudunk még valakit, aki segíthetne!- szólt egy kis idő után és apró puszit nyomott a kézfejemre, miközben eszelősen vigyorgott.