Te vagy az! /BEFEJEZETT/

Földrajzi nevek

Tizenhatodik fejezet
🌏

— Te sietsz, én pedig megoldom! — mondom határozottan.
— Efelől semmi kétségem.
Az a bizonyos fal ismét olvadni kezdett.
— De addig veszünk neki valami ennit a büfében, kipróbálhatná azt a sonkás szendvicset, biztos ízlene neki is..
— Hát megnézhetjük, hacsak nincs macska kaja — teszem hozzá, mire Patrik elmosolyodik.
Imádom, ahogyan rám néz.
Szerintem senkit nem fogok meglepni, ha azt mondom az óra további részét kint töltöttük a folyosón. Hegedűsnek nem tetszett, hogy megosztottunk — az ő egetrengető óráján — egy fontos hírt a barátainkkal. Gerda meg akarta simogatni a cicust, Samu pedig a lehető legtávolabb szerette volna tudni magát tőle, mert allergiás az állatszőrre. Amint megtudta, hogy a közelben van, tüsszenteni kezdett. Egy idő után Ron kíséretében Hegedűs kiküldte a friss levegőre. Én és Patrik "hangoskodás" miatt száműzve lettünk, szegény Gerdának meg ott kellett maradnia. Minden esetre szerencsések voltunk, ugyanis a maradék húsz percben Patrik kilopódzott a hátsó kapunk, aminek a létezéséről sem tudtam és hazavitte Kesut. Kicsit késett a németről, de megúszta egy "áh csak Patrik" megjegyzéssel és leülhetett.
— Azt mondtad megoldod.. — veti oda nekem.
— Elhúztam a jelentést két percesre. Miattad vállaltan külön munkát is, hogy tudjak korrigálni az évégi jegyemen. Szerintem minden tőlem telhetőt megtettem.
— Jó, köszönöm.
— Szent a béke? — tolom fel az általa kapott sapit, hogy jobban lássam.
— Ezt mikor vetted fel?
— Hegedűs levetette velem előző órán, azelőtt meg nem viseltem.
— Jól áll.
— De csak azért mert..
— Mert tőlem van, vagy mert az enyém volt? — vág a szavamba nagyképűen.
— Vagy mert ez a krém szín illik a szőke tincseimhez — lököm meg a vállát egy „neked semmi közöd hozzá" nézés kíséretében.

Úgy éreztem ez a kis dráma kellett ahhoz, hogy immáron minden helyre álljon.
Egy dolgot viszont a végsőkig próbáltam tagadni magamban. Patrik meg akart csókolni engem.
ENGEM!
Eltűnődtem azon, hogy tényleg csak részegség miatt viselkedik-e így velem, vagy valamit tényleg érez irántam. Mégis ugyanaz az ördögi kör vége: miután beadom a derekam más lányhoz vándorol. Ezt biztosan nem fogom hagyni. Ahhoz, hogy teljesen leolvadjon a fal, valami irdatlan nagy áttörést kell látnom tőle. Máskülönben marad minden a régiben, azaz barátok maradunk.

És elérkezett a nagy nap!
Csütörtökön furcsán néztem az ébresztő órámra. Azt hittem elromlott, aztán rájöttem, hogy ma bizony be kell mennem az iskolába.
— Konkrétan Hegedűs szavaival álmodtam — avat be minket Ron. — „ Jelenjetek meg Korona tanárnő utolsó óráin. " — rajzol egy gondolat felhőt a levegőbe.
— Az én álmomban már benne is volt bába, a maga bájával és feleltetett, egyesével mindannyiunkat év végéig — kontráz Samu.
— Ki hányast kapott az álmodban? — kíváncsiskodom.
— Ha jól emlékszem te pont megbuktál — néz rám. Én pedig egy „szuper " fejjel nyugtáztam, hogy hülye vagyok infóból.
Jó bulinak tűnik ellógni minden héten egy napot, de akkor mutatkozik ki igazán a baj, ha semmit sem tudsz a fél éves anyagból. Nem azért, mert nem érted (az én esetemben ez is közre játszik) hanem mert egyetlen órára sem ültél be mindeddig.
Annyi vigasztal, hogy megbukni nem fogok, de jó lenne egy hármassal zárni az évet. Ennek érdekében határozott léptekkel vonultunk be a számtech terembe.
— Konkrétan már azt sem tudtam hol van ez a hely.. — suttogja a fülembe Ron.
— Én el is tévedtem volna, ha nem vagytok itt — száll be Gerda is.
Aztán meglátjuk őt.. Kötött békazöld pulcsi, csíkos harisnyanadrág, barna keretes szemüveg, ami a híres neves bibircsókos, (vas)orrán csücsül. Vigyorogva üdvözli az osztályt, pláne minket. A kezeit összedörzsölve vicsorog ránk. Ebben a pillanatban elengedtem a hármas átlagot, még a kettest is, csak legyek leosztályozva. Szerencsétlen Patrik kezdhette a felelést, hiszen bejött Samu tippje, mind kimegyünk az interaktív táblához. Először egy ppt-t kellett készítenie Magyarország legszebb városairól. Már a témától is elhúztam a szám, mert legutóbb alsóba bizonyítvány osztáson kaptam egy ilyen című könyvet: „Magyarország legszebb látnivalói". 9 évesen beleolvastam és azóta nem foglalkoztam ezzel a témával. Patrik viszont egészen ügyes volt. Kiemelt neten egy szövegrészt és beillesztette egy diára. Bába azt kérte fogalmazza át.
Megtette.
Képeket várt el minden második diasorra.
Bevágdosta.
A betűtípus változtatását is hangsúlyozta.
Patrik megváltoztatta.
Jöhetett az utolsó szöveges rész és már úgy éreztem ez megvan az ötös is, amikor Bába valódi énje kibukott. Nem elég, hogy a szememet is bántja ez a sok szín rajta, még elejtett egy gusztustalan mondatot is.
Patrik megkérdezte mit emeljen ki a szövegből, mire Bába:
— A földrajz neveket, már ha meg tudod különböztetni a többi szótól.
Mindezt olyan hangnemben, amihez nekem is le kellett hunynom a szemem, hogy ne akadjak ki.
Hát ezért utálja az egész iskola Korona Imolát. Mert egyszerűen lenézi a diákjait, azért mert fiatalabbak. Itt ülünk tizenegyedikesként és azt meri feltételezni, hogy nem tudjuk mik a földrajzi nevek. Rohadtul megalázó volt végignézni is, nemhogy ott állni kint és folytatni a felelést, mintha nem bántana folyton ez a nő. Patrik az osztály felé fordult és szemével az ikrekre nézett, akik a fejüket csóválva sütötték le a szemüket. Gerda meglepetten nézett Bábára, aki még most is vicsorogva várja Patrik válaszát.
De nem válaszolt.
A toll megállt a kezében és egyenesen felém fordult. A tekintetünk úgy egymásba fonódott, ahogyan még soha. Bólintottam egyet, mire ő is és ösztönösen elkezdtem összerámolni a cuccomat, miközben Patrik Bábához fordult.
— Tudja mit? Tessék — teszi le az asztalára a tollat. — Keresse meg maga a földrajzi neveket. Feltéve ha.. — néz a szemébe, mire mosolyogva feltápászkodok. — Ha tudja mik azok.
Patrik elveszi tőlem a táskáját és én is távozásra készen állok, mikor Bába utánunk üvölt.
— HA MOST KIMENTEK MINDKETTŐTÖK EGYESSEL TÁVOZIK A MAI ÓRÁMRÓL! — kilépünk az ajtón. — NEM VICCELEK! TUDJÁTOK, HOGY NEM VICCELEK! — halljuk az egyre távolodó hangot.
Patrik rám néz és a kezét nyújtja felém, mire apró mosollyal megfogom azt. Nevetve és kissé az adrenalintól túlfűtve futunk végig a folyosókon, egyenesen a suli parkolójába, ahol beülünk a piros audiba. Egy szót sem váltottunk egymással, mert mindketten tudtuk, hogy mit akarunk: elhúzni jó messzire innen!
Felmentünk az autópályára és száguldani kezdtünk. Fogalmunk sem volt, hogy hova tartunk, de ettől volt igazán felszabadító érzés. Úgy éreztem bármit megtehetek.
— Mi ez a vidám arc? Legtöbbször kimért vagy — pillant rám Patrik. El kellene kenődjek, de csak rá vigyorgok. — Azta — mondja kicsit rekedtesen.
— Mi az? — vizslatom jókedvűen.
— Szép vagy.
Zavaromban az ablak felé fordultam és az elsuhanó tájat figyeltem, amíg lenyugodtam. Ennyire őszinte bókot még sosem hallottam tőle. Úgy éreztem majd kiugrik a szívem.
— Itt egy Steak House! Menjünk be — mutatom Patriknak, aki lekanyarodik az útról.