Te vagy az! /BEFEJEZETT/

Baromság

Tizenegyedik fejezet
🕳️

Az estém pocsékul sült el, a hangulatom mínuszba esett, amint kitettem a lábam Mátéék házából. Merthogy eljöttem. Semmiképp nem akartam ott maradni a hazugságaival, de anya bűnbánó arcára sem voltam kiváncsi. Ebben az elcseszett helyzetben csak egyvalaki tudott segíteni, és bármennyire is megalázva éreztem magam felhívtam.
A játszótéren leültem egy hintára és ringatóztam. Fáztam és a sok gondolkozástól tompa volt az agyam. Fájt a szemem a sírástól, merthogy amíg ide értem eleredtek a könnyeim. Meghallottam a telefonom csörgését, ami már másodjára szólalt meg, így kikapcsoltam. Az a típus vagyok, akit ha megbántanak, érezteti az illetővel, minden áron.
— Szállj be! — nyitja ki az anyósülés ajtaját Patrik, akit észre sem vettem, hogy leparkolt. Beültem mellé és hallgatásba burkolóztam.
Már besötétedett, de még koránt sem volt este, mégis fáradtnak éreztem magam. Nem kérdezgetett, hanem hazáig vezetett.
A magas narancssárga házra felnézve eszembe jutott, hogy utoljára akkor voltam itt, amikor Patrik szülei még együtt voltak.
Leparkolt és kiszállva az én oldalamra futott, csakhogy fogalmam sem volt, hogy az ajtómat akarja kinyitni, ezért megelőzve a kilincsért nyúltam és jól térden csaptam az ajtóval, mire kissé fájdalmas arcot vágott.
— Ne haragudj! — kapom a szám elé a kezem. Tényleg nem akartam bántani, mert kérdés nélkül eljött értem és kihúzott a bajból.
— Ezt most elnézem neked — préseli ki az ajkai között és megsimítja fájó testrészét.
Az előkertben sétálva egyre inkább megrohamoznak az emlékek. Amikor belöktem Patrikot a medencébe és futni kezdtem, nem vettem észre egy kiálló hegyes követ a kinti sziklakert mellett és beleléptem. Mikor utolért a földön talált és felemelve bevitt az étkező asztalra. Eljátszotta, hogy profi orvos és bekötötte a lábam. Már akkor is csodáltam őt.
— Apa alszik, mert dolgozott, szóval halkan, jó? — fordult vissza a bejárati ajtótól.
Bólintottam és bementünk a fűtött helyiségbe. Felnyargaltunk az emeletre, egyenesen Patrik szobájába, ahol becsukta az ajtót, én pedig az ágyára ültem. Amíg Patrik leöltözött akaratlanul is a hátát bámultam és a derekán húzódó tetoválást figyelve hangosan nyeltem egyet. „ Just be there ".
— Ki vagy mi legyen hol? — érdeklődöm, mert valahogy felüdülésnek éreztem másról beszélni, mint a problémáimról.
Patrik megértve, hogy mire utalok elhúzta a száját.
— Fent alszol az ágyamon, vagy...? — tér ki a kérdés alól.
— Jó nekem a padló, teljesen mindegy — pattanok fel.
— Végülis elférünk ketten is — ajánlotta fel. Aludtunk már együtt, most mégis fintorogva néztem a megkímélt állapotú francia ágyra, amit nem láthatott, csak érezhetett.
— Lecserélhetem az ágyneműt, ha képzeletben már teljesen máshol jársz...
Túl jól ismer, de eszem ágyamban sem volt panaszkodni, miután befogadott.
— Nem baj, ha kívül alszok? — bújtam a takaró alá, ezzel megadva a válaszomat is.
— Oké — ugrott vidáman mellém és fogalmam sincs miért lett ennyire boldog.
Lekapcsolta az olvasólámpát és teljes sötétben este 6 órakor alvásra készen álltunk. Óvatosan oldalra fordultam és észrevettem, hogy nyitva van a szeme. A takaró alatt próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, de beleakadtam valamibe amit bátorkodtam mégegyszer megfogni. Érdes volt a teteje és... megmozdult. Abban a pillanatban kiugrottam az ágyból.
— Mi az? — kérdezi ijedten Patrik.
— Van valami az ágyban! — mutatok az irányába.
— Ó! El is felejtettem — takarja ki a jószágot.
Akaratlanul is a szoba legtávolabbi zugába húzódok. Messze tőlük.
— Ez csak egy teknős, Lyuki — neveti el magát.
— De még él — felelem roppant értelmesen.
— Igen, általában élve tartják..
— De nem az ágyban — jegyzem meg.
— Néha kiveszem magamhoz — simogatja, majd az akvárium szerű helyére teszi.
— És vele is alszol? — húzom el a szám.
— Nem, általában van társaságom — mosolyog szívélyesen rám.
— Hát hogyne lenne..
— Nem tudom mi jár a fejedben, de én a hajléktalan barátaimat szoktam kisegíteni hébe-hóba.
Haha.
— Ez szép dolog tőled — ironikusan mondom, bár a szememmel azt üzenem „köszönöm".
Visszaülök az ágyba és az időközben felkapcsolt éjjelilámpa kapcsolójáért nyúlva kicsit rá hajolok Patrikra, aki vigyorogva néz lentről rám. Nem viszonzom a mosolyát, sőt magam sem tudnom miért, de duzzogva leoltom a maradék fényforrást is köztünk. Mielőtt viszont visszafeküdhetnék, két kar fonódik körém és lehúz a mellkasára.
Köpni-nyelni nem tudtam az ölelésétől. Teljesen összesimultunk és a fejem vészesen közel, vagyis a vállán pihent meg. Mindeközben ő végig hanyat fekve maradt.
— Mit csinált? — súgja a fülembe.
Az egész testem beleborzongott. Mintha meg akarna nyugtatni, de csak méghevesebben dobog a szívem, ezért tennem kellett valamit.
— Nem kértem, hogy ölelj meg, ennyire nem vagyok elveszett — húzódok el tőle.
— Tudom. Nem is azért tettem — ért egyet velem, amivel igazán felhúz.
— Akkor? — hangom dühösen cseng.
Nem akarom hiú ábrándokba ringatni magam, de azzal, hogy ilyeneket tesz egyre csak erősödnek iránta az érzéseim. Ezt nem csinálhatja velem, főleg, ha számára semmiség!
— Sajnálom, valóban nem kérted, hogy öleljelek meg, nem fordul elő többet — ígéri meg.
Elégedetlen voltam, mert rossz választ kaptam.
— Akkora hülye vagy! — dünnyögöm, majd nagy levegőt veszek és ismét lefekszem mellé, az ágy lehető legtávolabbi részére húzódva, amit nyilván ő is észlel.
Arra gondolok, lehet hogy csak túl reagáltam ezt, viszont még megmenthetem a Patrikkal való barátságomat azzal, ha elmondom mi is történt.
— Meg akart csókolni — bököm ki.
— Hmm.
— Aztán érkezett egy üzenete, amit anya küldött neki — nyeltem egy aprót és folytattam. — Tudod én tényleg azt hittem, hogy felfigyelt rám egy srác. Örültem az apró gesztusainak és hogy velem akarta tölteni az idejét. Aztán kiderült, hogy ez az egész egy nagy baromság — fröcsögtem. — Anyukám kérte meg, hogy csináltasson nekem csokrokat, hogy keringőzzünk együtt, még egy nyamvadt palacsintázós kupont is a kezébe nyomott, csak hogy elvigyem randizni.
— Miért tenne ilyet? — kérdezi Patrik.
— Az anyám, vagy Máté? — nevetek fel kínosan.
— Hát.. mondjuk mindkettő?
— Máté konkrétan a pénzért, anya meg... vele nem beszéltem még, de van egy sejtésem — hunyom le a szemem.
Most, hogy újra lejátszódott a fejemben az egész beszélgetés, kimerülten nyomtam el magamban mindent.
— De aztán igazán megkedveltelek és megmondtam Barbinak, hogy nem csinálom tovább.
— Annyira hülye voltam! Miért gondoltam azt, hogy egy ilyen srácot érdekelnék? — kacagtam fel kínomban.
— Milyen srácot? Aki pénzért próbál boldoggá tenni valakit? — ahogy kiejtette a szavakat, éreztem, hogy megbánta.
Magamban tényleg fényeztem Mátét, amiért ilyen érett és figyelmes. Megvolt benne minden, amit akartam egy fiútól. Csakhogy ekkor még nem tudtam, hogy ez nem ő.