A Tao mestere [SZÜNETEL]

10: Merre visz az Út?

Míg erhun1 tanult játszani, s közben mestere az ablakban ülve meresztette rá aprócska szemeit, Hua Hujcsungnak váratlan ötlete támadt. Félretette az eddig combján nyugvó hangszert, lerakta a vonót, és amilyen sietve csak tudta, előkereste a régi hanfuját, azt, amelyben a császári palotába cipelték, majd egy hirtelen és határozott mozdulattal kitépett belőle egy darabot. Az ablakhoz sietett és térdre rogyva nyújtotta a szakadt anyagot a kis kolibrinek.

– Igen tisztelt mester, kérlek, ha módodban áll, keresd meg barátomat, ki fivérének szólított, s add ezt oda neki! E minták jellegzetesek és én tudom, mily' páratlan Hszüeszung emlékezőtehetsége. Ha ezt meglátja, tudni fogja, ki küldte, amiként arról is meggyőződhet, hogy jól vagyok.

A kolibri sűrű szárnycsapások közepette elemelkedett a párkánytól, de csaknem lehúzta a ruhadarab súlya, ahogy igyekezte nem leejteni egyszerre használva hosszú, vékony csőrét és gyönge, apró lábait, és bosszankodva csicsergett, míg végül erőt nem vett magán, majd az ég felé vette útját.

Meglehet, egy papírdarab egy rövid üzenettel célravezetőbb lett volna, ám Hua Hujcsungnak minden mozdulatát felügyelet alá vonták, s még a papírt is kiporciózták, amit kapott, majd ellenőrizték, mit írt rá, írt-e egyáltalán valamit és nincs-e az a papír megtépve, hogy aztán apró cetliken továbbítson titkos üzeneteket.

– Járj szerencsével, mester! – kívánta a tanítvány, ahogy tenyerét a mellkasára helyezte éppen a szíve fölé. – És térj vissza hozzám!

Hét nap telt el, mire a kis kolibri ismételten leszállt a párkányra. Mivel a hanfuból kiszakított anyag nem volt nála, Hua Hujcsung arról kezdte faggatni mesterét, megtalálta-e Hszüeszungot, mire a madárka elégedett csiripelésbe kezdett. Az ifjú taoistának repesnie kellett volna a boldogságtól, de helyette elviselhetetlen letargia lett úrrá rajta. A kolibrinek hátat fordítva az ágy elé térdelt, hogy mestere véletlen se láthassa könnybe lábadt szemeit.

Ha Hszüeszung megkapta a hanfudarabot, miért nem küldött válaszképp semmit? Bekövetkezett hát, amitől Hua Hujcsung félt: a barátja elfeledkezett róla.

*

A két hónapból, melyet Hua Hujcsung a Külső Udvar kertjében töltött, nemsokára két esztendő lett. Két egyhangú év, mely az egykori tanítvány számára inkább huszonkettőnek tűnt... Úgy érezte, az élet többé nem tartogatott semmit a számára, már nem is élt, csak létezett és még mestere rendszeres látogatásai sem tudták felvidítani.

Li Rong a kezdetekben sűrűn benézett hozzá, de nem pusztán a jóslatok ürügyén. Tanácsokat kért tőle és bevonta a magánügyeibe.

An herceget rendkívül heves és nyughatatlan alaptermészettel áldotta meg a menny, kinek elméje zsongott az ötletektől és a rendkívüli tervektől, de nehézkesen hallgatott bárkire is és mellé gyakorta felcsattant, ha neki nem tetszőn alakultak a dolgok. Éppen ezért nem volt egyszerű feladat tanácsokkal elhalmozni, de az esetek többségében az is elég volt, ha Hua Hujcsung végighallgatta és véleményt nyilvánított. A probléma csak ott kezdődött, hogy neki mindehhez semmi kedve nem volt. Li Rong egy bensőséges kapcsolatot igyekezett kettejük közt megteremteni, de hiába közeledett hozzá úgy, mint a remény örökkön melegen ragyogó lángja, Hua Hujcsung olyan fagyos maradt az irányába, akár egy hatalmas jégtömb.

– Igyekszem javaslatokat tenni a bátyámnak – magyarázta egyszer a herceg, ahogy fel alá járkált a fiatal jós házában, közben vadul gesztikulált. A császárról beszélt. – Ám ő közömbösen reagál és nem fogadja meg, amit mondok, végül pedig összeveszünk. Mégis keresi a társaságomat és beszél nekem a birodalom ügyeiről. Mi értelme ennek?