A Tao mestere [SZÜNETEL]

5. Ellentét

Hszia Hszüeszung egy juharfa tövében pihent meg, és epret majszolgatott. Hua Hujcsung két lépéssel távolabb egy eperfáról szedte szaporán a gyümölcsöt, és amikor már nem fért több a tenyerébe, barátja markába potyogtatta. Ő maga nem bódította magát az édes gyümölccsel, hébe-hóba bekapott egy szemet, de mivel sosem szerette igazán, meghagyta Hszüeszungnak.

- Csuang Csou1 egyik bölcsessége ekképp hangzik; egy iparos és az inasa az erdőben kószálnak, amikor is belebotlanak a valaha látott legnagyobb, legvaskosabb törzsű tölgyfába – mesélte Hua Hujcsung, és a juharfára bökött, aminek Hszüeszung háttal nekitámaszkodott. – Az inas álmélkodott, és nem értette, mestere miért nem méltatja figyelemre a fát, melynek csodájára jártak a közelben élő emberek. Meg is kérdezte hát az iparost, mi oka ennek. A férfi erre azt felelte, ha alaposabban szemügyre veszi az inas a fát, megállapíthatja, hogy felhasználásra nem alkalmas. „Ha csónakot csinálsz belőle, elsüllyed, ha koporsót, elrothad, ha bútort, szétreped, ha ajtót, csupa mézga lesz, ha oszlopot, belekap a szú." A fa eztán megjelenik az iparos álmában, és megkérdezi tőle, hogy mégis mit gondol, miként lehetne ily' szép és terebélyes, ha nem volna haszontalan? Ha hasznos volna, ágait már lenyesték volna, őt magát pedig kivágták volna. Azért tudott ilyen nagyra nőni, mert haszontalansága miatt mindenki békén hagyta.

- Neked mindenről eszedbe jut egy történet, Hua fivérem – jegyezte meg Hszüeszung bazsalyogva, majd vetett egy szórakozott pillantást a juharfa lombjára.

- Örülök, hogy van, akinek mondhatom – felelte az egykori tanítvány, és Hszüeszung mellé telepedett, majd átnyújtotta a maradék szamócát, amivel az eperfát megrövidítette. – Így én sem felejtem el mindazt, amit a mesterem megtanított nekem. Képzeld csak, Sen Lungvej egyszer még egy verset is költött nekem, nem sokkal a... - Hua Hujcsung elhallgatott egy pillanatra, félrenézett, mintha a megfelelő szóhasználaton gondolkodna, és ahogy folytatni kezdte, kissé megremegett a hangja – ...a tragédia után, és azt mondta, ha megfejtem az értelmét, nem leszek többé ugyanaz a tanítvány, aki egykor voltam. Ha rájövök, mit mond a versike, úgy „rangban" közelebb kerülök a mesteremhez. Átadta a papírt, amin ott tündökölt a gyönyörű írása, és én hangosan felolvastam. Elszontyolodtam, amikor a végére értem, már-már kétségbeestem, ugyanis bármennyire törtem a fejem, nem jöttem rá, milyen üzenet rejlik a sorok között. A mesterem ekkor szelíden elmosolyodott, megsimogatta a fejem, és csak annyit mondott, hogy nincs semmi baj, nem is kell értenem. Noha a szavai őszintén csengtek, én akkor is tudatlannak éreztem magam. Azóta sem sikerült verse ládikájához megtalálnom a kulcsut.

- Szavald hát el nekem is, Hua fivérem, hátha én értelmet látok benne! – ajánlkozott Hszüeszung, Hua Hujcsung pedig boldogan rábólintott.

Messzi földről érkezett vándor,

útján a bérci szél kísérte.

Megfáradt, s szíve magányos,

ideje már megpihennie.

Kertje mellet nyílik a jégvirág,

mely csaknem elfagy,

pedig szirmot se bontott még.

A vándor finoman leszakítja,

saját földjében dédelgeti,

melengeti, kedvesen becézgeti.

Nőtt már kertjében azálea,

bazsarózsa,

de a legszebb a jégvirág,