A Tao mestere [SZÜNETEL]

11: A hegy aljában

Úgy meredtek egymásra, mint egyik csoda a másikra.

Hua Hujcsung meg sem bírt szólalni, nemhogy megmozdulni, pedig az ember azt gondolná, ilyenkor a szavak úgy indulnak meg, akár a sebes patak, sós könnyek és dúló érzelmek közepette. Ám ott helyben egyetlen szó sem hangzott el, még csak valami üdvözlésféle sem.

Hszüeszung a kezét nyújtotta régi barátja felé, és felhúzta a földről. A hintóba terelte, maga mellé ültette, majd szólt a kocsisnak, hogy induljanak tovább. A szűkös helyen Hszüeszung lába Hua Hujcsungénak nyomódott. A hintó oldalait szép fafaragás díszítette, a tanítvány a kis lyukakon keresztülnézve követte a kolibrit a tekintetével, amint az újra és újra megállt valahol a levegőben, hogy a kocsi ne maradhasson el mögüle.

Hua Hujcsung egyszerűen nem mert Hszüeszungra nézni. Félt, ha csupán egyszer is maga mellé pillant, barátja eltűnik mellőle. Hszüeszung épp ellenkezőleg érezhetett; mivel le sem tudta venni Hua Hujcsungról a tekintetét, nyilván attól tartott, ha pusztán egy pillanatra is elfordul, a kis taoistának, akit már vagy három esztendeje ismert meg a bambuszerdő szélén, nyoma vész.

A napkorong már jócskán lemenőben járt, mire a hintó megállt. Hszüeszung segített Hua Hujcsungnak kiszállni, a tanítvány mégis csaknem elbotlott, olyannyira elbűvölte a táj szépsége. Fölfelé ösvény vezetett egy hegy felé, melynek csúcsa úgy tetszett, a már vörösben izzó eget karcolja, az aljában erdős terület húzódott.

– Van egy tó arrafelé – mondta Hszüeszung a tanítvány tekintetét követve. Most szólalt meg először. Taoista barátján jóleső borzongás futott végig, amikor az ismerős hang felcsendült. – Mesebeli. Olyan tisztán ragyog, akár a jégkristályok. Mondd, Hua Hujcsung! Láttál már vörösbegytojást? A tó színe éppen olyan kék.

A tanítványt érzékenyen érintette ez a távolságtartó megszólítás. Egyik pillanatról a másikra lelombozódott, de legalább végre ismét tisztán látott. A csodás táj hirtelen minden jelentőségét és szépségét elveszítette, és most már rá tudta venni magát, hogy Hszüeszungra emelje a tekintetét és alaposabban is végigmérje; a ruhája majdhogynem olyan pazar volt, mint amit Hua Hujcsung is viselt, csak kevésbé tűnt megviseltnek. A tanítvány feltételezte, hogy szabómester varrta. A fején fekete gézkalapot viselt, hanfuján a minták kidolgozott, finom munkák voltak. Jómódú férfi benyomását keltette, és ahogy Hua Hujcsung Hszüeszung válla fölött szemügyre vette a földszintes házat, ahova jöttek, egyre csak nyilvánvalóbbá vált, hogy a jóslat beigazolódott; a tanítvány ezt a négyzet alakú lakóházat látta a kis belső kertjével, amikor Hszüeszungnak jósolt első találkozásuk másnapján. A tetőt nem szalmával, hanem cseréppel vonták be, a kapu mögötti védőfal az ártó szellemek ellen védett, a szolgálók a melléképületben kaptak helyett. Hua Hujcsung emlékezett, hogy mestere otthona feleennyire sem hatott pazarlónak.

– Bemegyünk? – kérdezte Hszüeszung, kizökkentve barátját az álmélkodásból. Hua Hujcsung lassan felé fordult, és ahogy szemügyre vette a már teljesen férfiassá érett arcot, meg kellett állapítania, hogy Hszüeszungnak nem pusztán az életmódjában és öltözködésében köszöntött be változás. Nem az az ember nézett vissza rá, akivel a bambuszerdő szélén éldegélt és aki a fővárosba vezető útján elkísérte. Úgy érezte, nem ismeri azt az erőszakosan fürkésző szempárt, sem azokat az erős vonásokat, amelyek nem árultak el semmit gazdájuk érzelmeiről; Hua Hujcsungon még az a szívszorító gyanú is átsuhant, hogy egykori barátja talán nem is örül az újratalálkozásnak.

– Hálás volnék a vendéglátásnak, Hszia hszienseng1 – mosolyodott el végül Hua Hujcsung, de ahelyett, hogy Hszüeszung viszonozta volna, megrökönyödött. Aztán megpróbált úrrá lenni az érzelmein, és mintha nem ő lenne a tehetősebb kettejük közül, kissé meghajolt, és a ház irányába intett.