A Tao mestere [SZÜNETEL]

4. Éj

Hua Hujcsung és Hszia hét holdhónapon át éltek együtt a bambuszerdő szélén. Hua Hujcsung nem számított rá, hogy az ifjú, akinek neve a „" és a „havas fenyő"1 jelentését olvasztotta magába, ilyen hosszú időn keresztül vele marad.

Ám ahogy mind inkább megismerték egymást, úgy kerültek egyre közelebb, míg végül Hszüeszungnak már kedve sem volt odébb állni. Olykor furdallta a lelkiismeret, amiért tulajdonképpen a házigazdáján élősködött, de Hua Hujcsung oly' sokszor megnyugtatta afelől, hogy a társasága minden fizetséggel felér, hogy Hszüeszung végül elhitte neki.

Előfordult, hogy a két barát késő estig fennmaradt, és az ágyukban, a hátukon fekve beszélgettek egymással. Ki sem bírtak fogyni a témákból, előfordult, hogy Hua Hujcsung órákon keresztül fecsegett, Hszüeszung pedig csendben, de érdeklődve hallgatta, máskor meg szerepet cseréltek és az ifjú taoista burkolódzott hallgatásba, miközben fejét oldalra fordítva figyelte a barátját, amint a holdfény megvilágította az arcát. Elképesztően rövid idő leforgása alatt Hua Hujcsung úgy érezte, Hszüeszungot csaknem olyan mélyen a bizalmába avatta, mint egykoron a mesterét. Egy kedélyesebb csevejt követően olyasvalami csúszott ki a száján, amin maga is meglepődött; Hszüeszung éppen arról mesélt neki, miként vált az atyja kegyvesztetté, majd fosztották meg az egész családot az otthonától és a birtokaitól. Hszüeszung még nagyon kicsi volt ekkor, mindössze annyit fogott fel az egészből, hogy a jólét után lesüllyedt a nyomorba és éheznie kellett. Elérzékenyülve mesélt arról, hogy adott nevét még ennek ellenére is megkapta, hisz' ez számára az újjászületést jelentette. Az egykori kis Hszia Csian a múltja részévé vált, és a gyermek helyébe egy felnőtt lépett, Hszia Hszüeszung.

Hua Hujcsungot meghatotta, ahogy Hszüeszung erre az aprócska örömre ily' nagy áhítatosságal gondolt vissza, és amikor barátja a múltra visszaemlékezve elhallgatott, a kabócák ciripelése közepette Hua Hujcsung megszólította őt; A-Csian.

A félhomályban találkozott a két férfiú tekintete. Hua Hujcsung megmerevedett, hisz' nem tudhatta, hogyan reagál majd a másik erre a bizalmas közeledésre. De Hszüeszung nem akadt fenn rajta, épp ellenkezőleg. Gyermekded, de örömteli kifejezés jelent meg az arcán, és Hua Hujcsung bizonytalanságtól háborgó lelke is elcsöndesedett. Olyan békesség öntötte el, amelyet már nagyon régóta nem érzett.

Hua Hujcsung egész életét megosztotta a barátjával, akit időközben úgy megkedvelt, mintha a tulajdon testvére volna és legalább ezer éve ismernék egymást, beszélt neki a gyerekkoráról, már, amire emlékezett, mesélt a mesteréről és két tanítványtársáról, no meg arról, mi mindent tanult Sen Lungvejtől.

Hua Hujcsungnak figyelmét nem kerülte el, hogy Hszüeszung mennyire fogékony volt mindarra, amit mondott neki és hogy mily' mohón szomjazott a tudásra. Az emlékezőtehetségét már csaknem lélegzetelállítóként lehetett jellemezni, ugyanis Hszüeszung szinte elsőre megjegyezte mindazt, amire Hua Hujcsung akaratlanul is tanítani próbálta. Eszes meglátásai és kitűnő észrevételei voltak, és miután már majdhogynem az összes taoista tanmesét ismerte, amelyet vendéglátója nem röstellt megosztani vele, nemsokára azért kezdte nyaggatni, hogy verseket tanítson neki. Sen Lungvej egykori tanítványa egyetértett mestere szavaival, amikor is azt mondta neki, hogy a tudást mindenki megérdemli, ha úgy üvölt érte, akár a szél, de akkor is, ha csak kismadárként akar belőle csipegetni. Így hát semmi ellenvetése nem volt a kérés ellen, örömmel segített A-Csiannak mindaddig, míg szerény tudása elegendő volt hozzá.

Cao-cse verseivel kezdte hát, majd Ce-jével, Hszie Tiaóval, később pedig a korszak költőivel folytatta, Li Csivel, Li Taj-póval, Li Hóval, Tu Fúval, majd Po Csü-jivel. Takarítás és mosás közben Hszüeszung már a saját kedvenceit idézte: