A Tao mestere [SZÜNETEL]

21: Valaki hazudik

A Hszia ház ura nem sokkal a holdújév ünnepe előtt érkezett haza a késő esti órákban. Rendkívül izgatottnak, de még inkább szórakozottnak látszott, vidáman rámosolygott az ajtót nyitó szolgálóra, s arról kezdett fecsegni, mily' kellemes az este és milyen szép magasan jár a hold.
Behozatta a holmijait, majd a felesége után érdeklődött, és szemmel láthatóan megkönnyebbülve tapasztalta, hogy mivel az asszony korán lepihent, nem kellett felkeresnie, így az útját nyomban Hua Hujcsung szobája felé vette. A hozott ajándékokkal a kezében lépte át a küszöböt, és hatalmas vigyorral az arcán húzta be maga után az ajtót. Olyannyira eluralkodott rajta a vidám és egyben bohókás hangulat, hogy észre sem vette az ágy szélén ülő fivére arcára kiülő sínylődést. Hua Hujcsung kora délután óta meditálni próbált, mivelhogy mesterét hiába kereste, a hideg, téli időben sehol nem lelte nyomát, így nem volt, akivel megoszthatta volna a gondjait. Ám a meditáció ezúttal cserben hagyta, nem hozott megnyugvást a számára, mert egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből az aggodalmait. És szíve egyre csak keservesebben dobogott, ahogy Hszüeszung hozzáfogott a fivérének szánt ajándékok kicsomagolásához.

– Arra jutottam, drágaságom, hogy nem hagyhatlak tovább tétlenkedni. Arra vágyom, hogy ismét a régi önmagad légy! Hoztam neked legyezőt a tánchoz, ezt a csodaszép kardot, hogy újfent hódolhass a harcművészeteknek... Nézd csak, milyen gyönyörű a markolata! Ó, és mintha említetted volna, hogy valaha kardtáncot is gyakoroltál. Elevenítsd fel a tudásod! Azt akarom, hogy olyan legyél, akárcsak fénykorodban. Folytass mindent ott, ahol félbehagytad! Emlékezz a mestered tanításaira, és azok segítségével lépj ismét a fejlődés útjára! Szereztem egy gyakorlókardot is... Hua fivérem, miért méregetsz ilyen különös tekintettel? Jóságos ég! Te sírtál?

A taoista vett egy mély lélegzetet, hogy mikor majd belekezd a már jól begyakorolt és sokszor átgondolt mondandójába, ne remegjen meg a hangja beszéd közben. Ám most mégis nagyon nehezére esett kimondani a szavakat, hát még, amikor Hszüeszung gyorsan félretett mindent, majd sietve letérdelt elé, és megfogta mindkét kezét.

– Kedvesem, a szívem szakad meg, ha így kell lássalak! Mondd el, mi bánt! Másképp hogy segítsek? Ugye nem A-Ting vétett ellened? Mit csinált? Megfenyegetett?
– Nem. – Hua Hujcsung a fejét rázta. – Erről szó sincs.
– Ne habozz hát! Áruld el, mi nyomja a lelked!
Sen Lungvej egykori tanítványa lesütötte pillantását, és kihúzta ujjait a másik kezei közül. Kissé odébb húzódott, de Hszüeszung így is a földön maradt, és onnan nézett fel a fivérére.
– Mondd neked valamit Li Fang neve? – bukott ki a kérdés Hua Hujcsungból. A legkevésbé sem így szándékozott indítani, de hirtelenjében olyannyira kiüresedett a feje, hogy kész csodának tetszett, hogy egyáltalán egy épkézláb mondatot össze bírt állítani. Hszüeszung ugyanakkor eltöprengett, majd kérdő pillantást vetett az idősebbre.
– Nem az egyik tanítványtársadat nevezték így?
– Valóban, már meséltem róla. De ismertél valaha egy ilyen nevű fiút?
– Úgy rémlik, nem. Bár ez egy gyakori név lehet. Miért kérded?
– Lehetségesnek tartod, hogy egy tanítványtársam a halálomat kívánta, és hogy ezért utánam küldött valakit, akit a megölésemmel bérelt fel?
Őszinte döbbenet és értetlenség ült ki Hszüeszung arcára.
– Hogy jutott ilyesmi az eszedbe? Dehogy! Miért akarna bárki is rosszat neked? Nem mellesleg a tanítványtársaid mind a tűzben vesztek, te magad mondtad!
– Talán túlélték. És meglehet, Li Fang gyűlölete csakugyan olyan erős volt az irányomba, hogy nem nyugodhatott, míg én életben vagyok.
– Miket hordasz itt össze, fivérem? Megijesztesz!
Hua Hujcsung semmit nem értett. Ahogy Hszüeszungot elnézte, kételkedett abban, hogy a részéről mindez csak színészkedés volt. Vagy ha mégis, akkor túljátszotta „szívszerelmes" szerepét. A taoista természetesen tudatában volt, hogy nem hihetett feltétel nélkül Lou Csen szavának, de ily' hatalmasat azért mégsem lódíthatott! Ennyire agyafúrt hazugságot kitalálni... mégis kinek szolgálta az érdekeit?
– A-Csian, te tényleg nem érted, miről beszélek?
– Nem, fivérem. Mondott talán valaki valamit?
– Igen.
Hszüeszung fel volt készülve erre a válaszra, de amint meghallotta, arcára mégis egy teljesen eltorzult kifejezés ült ki, tekintetén átsuhant valamiféle árnyék, de Hua Hujcsungnak ideje sem volt tanulmányozni a másik vonásait, ugyanis házigazdája sebtében felállt, majd idegesen kezdett fel s alá sétálgatni a szobában. A taoista is felkászálódott a helyéről, ám még mielőtt megindult volna Hszüeszung felé, a ház ura keze feltartásával jelezte, hogy jobb volna, ha inkább ott maradna, ahol volt.
– Egészen véletlenül nem Lou Csen néven mutatkozott be az illető, aki teletömte a fejed?
– De igen, ezt a nevet használta.
– Tudhattam volna, hogy visszajön!
– Vele mentél el legutóbb? Ő volt az a váratlan látogató?
– Így igaz. Fivérem, számolj be nekem mindenről, amit Lou Csen mondott neked! Semmit ne hallgass el, tudnom kell!
– Az ifjú azt állította, hogy a mestere...
– Vu Paj.
– ...aki egyben a te fogadott atyád is, valaha Sen Lungvej tanítványtársa volt, az én tanítványtársaim pedig megmenekültek azon a végzetes éjszakán, és a mesterem iránti tiszteletből Vu Paj a tanítványaivá fogadta őket. Mindkettejüknek teljesítette egy-egy kérését, Li Fangét is, aki ezt a nagylelkű ajánlatot átengedte egy gyermekkori barátjának, cserébe annyit kért az illetőtől, hogy találjon meg engem, és végezzen velem anélkül, hogy feltűnést keltene.

– Miféle gyermekkori barátnak? – kérdezte Hszüeszung, amikor a fivére hosszas hallgatásba burkolódzott, mintha csak nem akarná elismételni a szörnyűségeket, amelyek korábban a könyvtárszobában elhangzottak.
– Neked.
Hszüeszung megtorpant a szoba közepén, lemerevedett, az arca falfehérré várt. Olyan hirtelen és rémülten fordult szembe a barátjával, hogy Hua Hujcsung majdhogynem odébb ugrott ijedtében.
– Azt mondta, meg akartalak ölni? – A taoista nem volt biztos benne, hogy fivére az „ölni" szót használta, mert még mielőtt a kérdés végére ért volna, Hszüeszung hangja elcsuklott. – Nem csoda hát, hogy ily' zaklatott voltál érkezésemkor. Számítottam rá, hogy nem marad tétlen, de álmomban sem hittem volna, hogy képes idáig merészkedni, csakhogy árkot ásson kettőnk közé.
– Kicsoda?
– Vu Paj. – A ház ura felsóhajtott, frusztráltan a hajába túrt, majd az ágyra huppant, és anélkül, hogy Hua Hujcsung szemébe nézett volna, maga elé meredve, bűntudatosan kezdett bele mondókájába. – Nincs más hátra, el kell mondanom neked az igazat. Még akkor is, ha tudom, ezzel talán távozásra késztetlek. A Vu Pajjal való találkozásomat a puszta véletlennek, részben a szerencsémnek köszönhettem. Az elrablásod után nem sokkal a fővárosban belebotlottam egy régi barátomba, habár barátnak nevezni igencsak erős túlzás... Sok mindent megéltünk együtt gyermekkorunkban, és noha sosem bíztam meg benne, ő jelentette az egyetlen esélyt számomra a túlélésre. Elvesztünk volna egymás segítsége nélkül, inkább bele sem mennék, miket műveltünk mi együtt. Akkoriban azzal nyugtattam magam, hogy ez így helyes, nem lehet másképpen, az én életem kell, hogy elsőbbséget élvezzen. Idővel mégis belefáradtam, egy ideig aztán lopásból éltem meg, egészen, míg nem találkoztam veled. Pontosabban míg be nem törtem hozzád... Tehát ez a régi ismerős segített rajtam a szorult helyzetben. Kicsi Főnixnek neveztem, honnan ragadt rá ez a becenév, nem tudom, és az igazi nevére sem emlékszem, csak a családnevére, Vej. Igen, azt hiszem, Vej. Vej... valami. Azt mondta, ismer valakit, akinek szolgálatára lennének az adottságaim. Így ismerkedtem meg Vu Pajjal, aki nagyon sokáig fenntartásokkal viseltetett irányomba, többször is vizsgáztatott úgymond, mielőtt ténylegesen a bizalmába fogadott.

Hszüeszung elhallgatott egy rövid időre, és mielőtt folytatta volna, elkomorodva Hua Hujcsunra nézett.

– Ő valóban egy gonosz ember, fivérem. Nem retten vissza semmitől, csakhogy elérje a céljait. Bármit és bárkit feláldozna, ha az áldozat az ő malmára hajtja a vizet. Az az igazság, hogy senki nem csinálja úgy, ahogy ő. Mindent úgy intéz, hogy ő azzal ne pusztán jól járjon, de véletlenül se származzék baja belőle. Ebben segítem őt én is. – Hszüeszung úgy beszélt, mintha egy bemagolt szöveget mondott volna vissza. Szemmel láthatóan minél hamarabb túl akart lenni a kellemetlenségeken, hogy csak a végén engedjen teret az érzelmeinek és addig ne is kelljen szembesülnie Hua Hujcsung megróvásában. – Vannak kapcsolatai a palotában, és tegyük fel, valaki megkeresi azzal, hogy egy bizonyos személy az útjában áll, szeretne tőle megszabadulni. Kezdetnek zsaroláshoz folyamodik és az én feladatom kideríteni a lehető legtöbbet erről a személyről. Ehhez szabad kezet kapok. Valamilyen módon összegyűjtöm a szükséges információkat, például felbérelem a megfelelő embereket, akik észrevétlenül tudnak szaglászni, s tőlük megtudom azt, amit meg akarok. Végül már csak azt tárom Vu Paj elé, amire ő kíváncsi. Nem akar hallani apró részleteket, csak azt, amit felhasználhat a célszemély ellen, ezt bizonyítékokkal alátámasztva. Ha az kevés az alany ellen, Vu Paj más eszközökhöz folyamodik... A többihez pedig nekem már nincs közöm. Tudom, mit gondolsz most rólam, és ha ezek után távozni akarnál, megértelek.

Hszüeszung meglepettségére Hua Hujcsung egyáltalán nem botránkozott meg. Szeme se rebbent, ahogy lassú, kimért mozdulatokkal helyet foglalt barátja mellett az ágyon.

– Elismerem, hogy naiv vagyok olykor, de azért ostoba nem. Mivelhogy ódzkodtál attól, hogy beavass az ügyeidbe, biztosra vettem, hogy nem árvagyerekeknek segítesz meleg otthonra lelni. Szembemegy az elveimmel, amit csinálsz, ezért nem akartam tudni róla. Vagyis akartam, de könnyebb volt elfogadni, hogy nem szándékozol beszélni róla, semmint szembenézni a valósággal. Nem tudom, gyávaság-e, netalán árulás saját magammal szemben, de nem akarok erről többet hallani, mert az utolsó, amire vágyok, hogy elmenjek innen. Érted viszont nagyon is aggódom. Veszélyes utat választottál, és nem akarom, hogy bajod essen.
– Egyet megígérhetek neked, csin aj tö; nem fogom hagyni, hogy bármelyikünknek is baja essen. A védelmem alatt állsz. Történjék bármi, vigyázni fogok rád!

A fiatalabb fivér az idősebb vállára hajtotta a fejét, és oly' vehemensen karolt bele, mintha még az imént elhangzott szavak ellenére is félne attól, hogy Hua Hujcsung rögvest felveszi a nyúlcipőt, és olyan messzire távozik, ahol többé meg sem találná, hiába keresné; bottal üthetné a nyomát.

– Már csak egyet nem értek – gondolkodott hangosan a taoista, közben megpróbált ellazulni a fiatalabb szorításában, hátha attól mindketten megnyugszanak valamelyest, ám minél inkább hagyta elernyedni a testét, Hszüeszung annál erősebben szorította magához. – Mit sérelmez bennem olyannyira ez a Vu Paj, hogy kiagyalt egy ilyen körmönfont történetet, csakhogy ellened fordítson? És miként deríthetett ki rólam oly' sokat? Te meséltél neki valamit?
– Ugyan, dehogy! Ha engem kérdezel, csak szórakozik. Aligha tekintene rád fenyegetésként, így valószínűnek tartom, hogy csak felkeltetted az érdeklődését és most játszadozni próbál mindkettőnkkel.
– Lou Csen azt mondta, keressem fel a mesterét.
– Véletlenül se! Az imént nem győztem hangoztatni, milyen veszélyes emberrel sodort össze a sors. Reménykedem, hogy mostanában nem kell majd látogatást tennem náluk, de ha legközelebb megyek, megpróbálom kideríteni, mit tud pontosan Vu Paj és honnan informálódott. Ne aggódj, nem fogom annyiban hagyni! Na de, fivérem... hogy hihetted, hogy képes lettem volna ilyen rettenetes dolgokra ellened? Ha meg tudtam volna valamit tanítványtársaid hollétéről, hogy ne avattalak volna be téged is?
– Sajnálom, A-Csian, nem tudtam, mit higgyek. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam, hogy bármi rosszat kívánsz nekem, de Lou Csen annyi mindent mondott... te pedig semmit.
– Igazad van. Hamarabb kellett volna beszélnem. De rettegtem attól, hogy elveszítelek! Hisz' meg sem érdemellek.
– Ne mondd ezt! Való igaz, az én lelkiismeretem nem engedné, hogy azt az utat járjam, amit te... ám egészen más háttérrel rendelkezünk. Engem nem kényszerített rá a sors, hogy harcoljak az életben maradásért. Engem Sen Lungvej befogadott, nem kellett éheznem, fáznom, sem nyomorognom. Így nincs jogom ítélkezni feletted.

Hua Hujcsung kissé elmerengett, és már csak Hszüeszung reszketésére figyelt fel, halk szipogására, s saját, átnedvesedett hanfujára. A fiatalabb csillapíthatatlan zokogásban tört ki, de még így is próbálta visszafogni magát, hangos sírás helyett inkább csendesen nyöszörgött, majd a fivére mellkasához bújt, karjaival átkulcsolta a nyakát, és mikor könnyei már nem csak cseperegtek, hanem záporesőként hullottak, valami nevetésszerű hangot kezdett hallatni.

– Miért vagy ilyen jóságos, fivérem? Miként állod meg, hogy ne bíráskodj felettem? Hogy rendelkezhetsz ily' emberfeletti jóindulattal?
– Mi mást tehetnék? – kérdezte Hua Hujcsung, ahogy egy gyöngéd mosollyal az arcán eltávolodott a másiktól. – Hiszen már neked ígértem a szívemet.
– Ó, fivérem!

Hszüeszung a boldogságtól túlcsordulva ölelte magához ismét barátját, s míg ő a hála könnyeit hullatta a zöld selyemhanfura, Hua Hujcsung a baldachint méregetve azon merengett, hogyan lesz képes szemet hunyni az emberek sorsa felett, akik talán fivére „jóvoltából" vesztik el mindenüket, amijük van, s akiknek halála, meglehet, jócskán hozzásegítette Hszüeszungot a gazdagsághoz. Tudta, hogy képtelen volna elhagyni Hszüeszungot, attól bizonyosan meghasadna a szíve! De vajon mi történik szegény kis törékeny szívével, ha szótlanul tűri, hogy Hszüeszung ezen az úton haladjon tovább, ahol nem várta semmi, csak kegyetlenség és pusztulás? A lélek ideig-óráig kibírja a sanyargatást, de nem lehet örök kárhozatra ítélni.

Hua Hujcsung eldöntötte hát, hogy még ha csak apró lépésekben, de mindent el fog követni, hogy leterelje fivérét erről az útról.

*

Az est leple alatt egy fiatal férfi vágott keresztül a városon. Köpenyt viselt, s csuklyát húzott mélyen az arcába, nehogy valaki felismerje a félhomályban. A városka egyik eldugott fogadójához vezetett az útja, melynek táblájáról már a festék is lekopott, ám emiatt aligha zavartatta magát bárki, végtére is a Kabóca volt a legolcsóbb fogadó a környéken, csak az jött ide, aki nem engedhetett meg magának előkelőbb helyet és két kupa bornál többet, illetve járt erre néhány átutazó is. De a férfi pontosan tudta, kit keresett.

Belépve az ajtón dohos szag csapta meg az orrát, a helyiséget halk moraj töltötte be, mely még visszafogottsága ellenére is sértő volt a csendhez szokott fülnek. A férfi szerencsére hamar meglelte a keresett illetőt az egyik sarokban, amint jó nagy kortyokban nyelte az elé rakott bort, így hát jólesőn vette tudomásul, hogy nem kellett sokat időznie ebben a sanyarú fogadóban. Habár egy ideig hunyorognia kellett a gyertyák halovány fényében, míg végül észrevette azt a jellegtelen arcot az asztalok sokasága és a cseverésző vendégek közepette.
Gyorsan levetette magát a szemközti székre, és leemelte a kapucniját.

– Nocsak, Hszia hszienseng! Meg sem merem kérdezni, miből jöttél rá, hogy itt vagyok! Ámbár sejtettem, hogy meg fogsz keresni.
Lou Csen széles vigyorral az arcán kínálta Hszüeszungot a borral, de ő leintette.
– Nincs túl sok kedvem Vu Paj kis patkányával társalogni, így egyből a lényegre térek. Megtiltom neked, hogy még egyszer esküdt fivérem közelébe settenkedj, azt pedig különösen, hogy szóba elegyedj vele! A helyedben én máris hazautaznék.
– Csakhogy éppenséggel pont fogadott atyád küldött ide. Ugyan miféle kifogással állhatnék elő? Szemet vetett a kis taoistádra, nem csoda, hisz' Sen Lungvej tanítványa. Aligha hagyná kicsúszni a markából.
– Ó, hagyni fogja! Mivel megmondod neki, hogy Hua Hujcsungot nem érdekelte az ajánlata és egyetlen szavadat sem hiszi.
– Lám, csak lám! – Lou Csen kissé kipirult, ahogy felkacagott. – Hogyan sikerült kimásznod a pácból? Lenyűgöző mesével állhattál elő, merthogy én magam igencsak meggyőző voltam az igazságot illetően. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy Hua Hujcsung minden szavamat elhitte.
– Egy pillanatig talán valóban elhitte, de már nem számít, mit hordtál neki össze.
– Hmm. Na de vajon mi történne, ha beszámolnék Li Fangnak arról, hogy nem teljesítetted a kötelességedet, és a jutalom, amit neki köszönhetsz, alaptalan? No és hogyan reagál majd Hua Hujcsung, ha rájön, még akkor is a szemébe hazudtál, amikor kiderült az igazság? Jaj, de most tényleg! Áruld már el, miféle történettel álltál elő, amivel ily' könnyedén félre tudtad vezetni, miután én beavattam a...!
– Ne avatkozz bele az ügyeimbe! Ide hallgass, Lou Csen! Úgy fogsz eljárni, ahogy azt én meghagytam neked. Sőt, hogy Vu Paj ne akarjon újabb közeledési kísérleteket tenni, hozzá teszed a mondandódhoz azt is, hogy Hua Hujcsung közölte, ha ez is az igazság, őt ez nem foglalkoztatja. Ha megtudom, hogy többet, vagy kevesebbet mondtál, árulással foglak vádolni Vu Paj előtt és alapos bizonyítékkal állok majd elő. A te életednek onnantól vége.

– Úgysem mernéd! – Lou Csen elkomorult. – Vu mester nem hinne neked, a tanítványa vagyok!
– Az vagy. Egy kis féreg, akinek köszönhetően tanítói szerepben tetszeleghet. Ez szórakoztatja. De azért annyira nem, hogy a védelmedet garantálja. Ha igazán érdekelné a sorsod, már a fiává fogadott volna.
– Te kis...!
– Kíméld meg magad! Te is tudod, hogy így van. Ülj meg a helyeden szépen-csendben és maradj ki az ügyeimből! Ha így teszel, maradhatsz tovább Vu Paj házikedvence. De ha nem, eltaposlak! A döntés a tied.
Lou Csen hatalmasat nyelt, és egy izzadságcsepp gördült le a nyakán. Jól tudta, hogy Hszüeszung nemigen hagyott neki választási lehetőséget.
„Ha engedelmeskedem neki, kockázatot vállalok, mert ha a mester megtudja, hogy hazudtam én... De ha ellenszegülök, máris vége mindennek!" – Minél többet gondolkodott Lou Csen, annál feszélyezettebb lett. – „Nem, felesleges ezen agyalni. Hszüeszung felettem áll, és még ha bosszant is, hogy egy felkapaszkodott csúszómászó ily' sokra vihette, akkor is ravaszabb nálam. Nem tudok szembeszállni vele. Én... semmit nem tehetek ellene. Ő viszont annál többet árthat nekem."
– Rendben van, győztél! Már holnap reggel hazaindulok.
– Okos fiú.

Hszüeszung kivette Lou Csen kezéből a kupát, belekortyolt a borba, s miután megállapította, hogy az íze épp oly' pocsék, mint amilyennek képzelte, felállt, majd a köpenyét ismét magára borítva kilépett a fogadóból, és elsétált az éjszakában.