A Tao mestere [SZÜNETEL]

23: Hszüeszung története - Második rész

Hszüeszung előre tudta, hogyan fog dönteni a kérdéses ügyben, mégis sokáig vívódott, mire választ adott Li Fangnak, aki persze nem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy sürgesse barátját az elhatározásában.

– Azt ne mondd, hogy a becsületed zavar! – mondta is egyszer, mire Hszüeszung csaknem hisztérikus nevetésben tört ki. Becsüet? Hol volt ott neki már becsülete? Csodálta ugyan azokat, akik oly' hűen ragaszkodtak az elveikhez, de a saját életében aligha tartotta fontosnak. Tudta jól, ha bárki másról lett volna szó, például egy ismeretlenről, s azt kellett volna eltenni láb alól, gondolkodás nélkül élt volna a lehetőséggel. De mégis hogy volna képes épp azt a fiút megölni, aki valamicske értelmet adott az életének, még ha csak rövid időre is?

Hujcsung. Li Fang azt mondta, ez lett a legifjabb tanítvány adott neve.„Hua Hujcsung" – ízlelgette magában az új nevet Hszüeszung. – „Illik hozzá. Szép a hangzása."Li Fangnak kérdéseket tett fel egykori tanítványtársával kapcsolatban, és ezzel némileg félre is vezette, Sen mester tanítványa ugyanis azt hitte, a szerzett információk segítségével akarta Hszüeszung felkutatni Hua Hujcsungot, majd adott esetben megközelíteni, holott Hszüeszung mindössze még inkább szerette volna megismerni a fiút, akit mindig csak a távolból figyelt.Beszélt a másik tanítvánnyal is, Dzsin Huanggal, aki Li Fanggal ellentétben őszinte csodálattal mesélt Hua Lianről, ebből kifolyólag Hszüeszung szívesebben is hallgatta. Huang olyan lelkesedéssel és tisztelettel írta le az általa megismert ifjú tanítványt, hogy bárki azt hihette volna, Hua Hujcsung volt az idősebb kettejük közül.

– Úgy hiszem, mi ketten igazán közel álltunk egymáshoz, és csak remélni merem, hogy ő is így érzett – magyarázta Dzsin Huang, de ekkor már nem fordított energiát arra, hogy letörölgesse könnyeit. Hszüeszungnak megvolt az az adottsága, hogy bárkinek könnyedén a bizalmába férkőzött, így hát a második tanítvány egy idő után már nem is szégyenkezett előtte. – Különleges fiú volt! Tényleg nagyon különleges.

– Mit értesz különleges alatt? – kérdezett vissza Hszüeszung, aki kihallotta a Dzsin Huang szavai mögött megbújó, halovány kétértelműséget.– Nos, tudod, Hua Liannek volt egyfajta képessége. Hihetetlenül hangzik, de meg tudta jósolni bizonyos események kimenetelét. „Meglátta", ahogy ő fogalmazott. Mikor Sen mester tudomást szerzett erről, azt kérte Liantől, hogy ne beszéljen róla senkinek és ne is alkalmazza. Az én esetemben olykor kivételt tett.

– Azt állítod, belelátott a jövőbe?– Igen, elképesztő! Gyorsan tanult és sok mindenhez értett. Sen mester szerint nem használta ki eléggé a képességeit, de erre Hua Hujcsung alázatosan mindig csak annyit felelt, hogy a mester túlbecsüli a képességeit. Ne érts félre, Lian sosem volt képmutató, ámbár én úgy gondolom, ennél a pontnál a sitim[1] csak nem akarta növelni a terhelést, amelynek Sen Lungvej alávetette. Remélem, ezzel nem mondok semmi rosszat, de, noha Lian a fejlődést tekintette a lételemének, a kényelmet sem vetette meg.– Dszin Huang, szégyenkezés nélkül írd csak le olyannak a sitidet, amilyennek a két szemeddel láttad! De, ha jól értem, a mestered kitüntetett figyelemben részesítette ifjabb tanítványtársadat.– Nos, jószerével. Li Fang félre is értette a helyzetet, válltig állította, hogy a mester kivételez Liannel, pedig nem így volt. Sen Lungvej maga is ifjú volt még, amikor elvállalta a tanításunkat, én és Li Fang megközelítőleg egyidőben kerültünk a fedele alá. Fiatalsága ellenére a sicunom[2] páratlan tudással rendelkezett, de nem így képzelnél el egy mestert, aki a taoizmus bölcsességeit szándékozik átadni.