A Tao mestere [SZÜNETEL]

6. Az ,,örök dicsőség" városa

Néhány nappal később Hua Hujcsung ismét ellátogatott a pavilonba. Hszüeszung kiült a ház elé, és egymaga élvezte a jó időt egy árnyékos helyen. Hátra hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Élete legmeghittebb időszakát élte, mióta Hua Hujcsunggal megismerkedett és ez azért mégiscsak jelentett valamit. Számára taoista barátja olyan volt, mint egy fehér hattyú a tavon. Egy madár, ami mindig békésen úszkál a víz felszínén, szemet gyönyörködtető, közben mégis titokzatos és elérhetetlen. Már-már különlegesnek érezte magát, hogy ő mégis képes volt nem csak közel kerülni, de mindenekfölött megérinteni a kecses madarat.

Hszüeszung léptek hangjára lett figyelmes, de ezek kicsit sem hasonlítottak barátja könnyed lépéseire. Majd újabb léptek csatlakoztak az előzőhöz, többen is megközelítették, mire Hszüeszung felnézett, és gyorsan feltápászkodott. A falusiak egy kis csoportjával találta szemben magát, fiatal és középkorú férfiakkal, akik úgy néztek rá, mintha élve akarnák lenyúzni róla a bőrt.

- Tudok segíteni valamiben...? – érdeklődött, s közben igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de alig fejezte be, amikor az egyik férfi a lába elé köpött a földre. Hszüeszung vett egy mély levegőt, remélve, hogy elkerülheti a bajt, és mosolyt kényszerítve az arcára így folytatta: – Hua Hujcsung nincs itt. Ha gondoljátok, nyugodtan várjátok meg!

- Nem őt keressük. Hozzád jöttünk.

- Igazán? – kérdezett vissza Hszüeszung, közben próbált rendkívül segítőkésznek látszani.

- Szégyentelen rohadék! – vetette oda valaki más, mire Hszüeszung összerezzent. – Hogy mered beszennyezni Hua Hujcsungot?!

- Egy szavatokat sem értem.

- Ne hazudj a szemünkbe! Te senkiházi!

- Kurafi!

- Erkölcstelen!

Hszüeszung épp azon gondolkodott, mivel védekezhetne, amikor az egyik férfi úgy meglökte, hogy hanyatt vágódott. Egy szempillantás múlva már mindenki köréje gyűlt, rugdosni kezdték, és ütötték, ahol érték.

- Takarodj a falunkból!

- Hagyd békén Hua Hujcsungot!

- A közelébe se menj!

- Gerinctelen féreg!

- Dögölj meg!

Hszüeszung a karjaival igyekezett védeni a fejét. Újabbnál újabb szitkozódások hangzottak el, többen leköpték, rátapostak, egyre csak erősebben rugdalták, és csak akkor álltak le, amikor Hszüeszung fuldokolni kezdett.

- Távozz, és ne gyere vissza! Ha holnap még itt leszel, teszünk róla, hogy azt is megbánd, hogy az a kurva, akit anyádnak neveztél, születésed után nem vetett rögtön a kutyáknak!

Hua Hujcsung megbűvölve figyelte a kis kolibrit, amint egy virágból szívogatta a nektárt. Különleges kismadár volt, az egykori tanítvány nem is csodálta, hogy mestere éppen a kolibrit tartotta olyan elkápráztatónak az összes tollas jószág közül.

Ám egyszer csak a kolibri elfordult a virágtól, mintha valami elterelte volna a figyelmét. Szokatlan csiripelésbe kezdett, és cikkcakkozva közelítette meg az utat, amelyről Hua Hujcsung érkezett. Az egykori tanítvány nyomban rájött, hogy baj történhetett. Mestere figyelmeztetni próbálta valamire.

Hua Hujcsungnak rossz előérzete támadt. Gyorsan felugrott, és sietve megindult hazafelé. Dübörgő szívvel, balsejtelemmel szedte a lábait, és amikor meglátta a porban fekvő Hszüeszungot a bambuszerdő szélén, egy röpke pillanatra lélegezni is elfelejtett. A legrosszabbtól tartva rohant oda hozzá, kezei remegtek, ahogy letérdelt hozzá, és fölemelte a földről.

Hszüeszung arcán könnyek csorogtak, amint a barátjára emelte a tekintetét, majd a tenyerébe temette az arcát, és feljajdult a fájdalomtól.

- A-Csian, mi történt veled?

- Jól vagyok, fivérem.

- A gyógyító Buddha nevére, miket beszélsz?! Egyáltalán nem vagy jól! Jöjj, felsegítelek! Máris bemegyünk.

- Hua fivérem, nem akarlak elhagyni! – Hszüeszung nem engedte, hogy Hua Hujcsung talpra állítsa, helyette megragadta a ruháját, és egészen közel rántotta magához. – Veled szeretnék maradni!

- Mi ez az ostobaság? Miért ne maradhatnál?

Úgy tűnt, Hszüeszungnak nehezére esik elmondani, mi történt pontosan, de tartozott barátjának az igazsággal, és kellőképpen önző volt ahhoz, hogy bármit megtegyen azért, hogy Hua Hujcsungot maga mellett tartsa, így hát beszámolt a falusiak fenyegetőzéséről és rágalmairól.

- De ki okolná őket, amiért félreértették a helyzetünket? – kérdezte meg aztán, és kimerülten lehunyta a szemét. – Sajnálom. Miattam kerültél ilyen helyzetbe.

- Nehogy még te kérj bocsánatot! – fakadt ki ekkor Hua Hujcsung, aki alig bírta kordában tartani a dühét. Hszüeszung mondani próbált valamit, de barátja mit sem törődött vele. Bevitte a házba, és lefektette az ágyra. Aztán ismét kiment, magára hagyva Hszüeszungot egy időre, és egy ku-csinnel tért vissza. Hszüeszung meglepetten bámult a hangszerre, majd kérdőre vonta Hua Hujcsungot.

- Nem azt mondtad, hogy nincs csined?

- Ebben némi pénzt rejtettem el. Eleget ahhoz, hogy egy ideig megéljek belőle, de ketten is elleszünk belőle egy jó darabig. Nem maradunk itt. Amint felépülsz, elmegyünk.

- Hová?

- Csanganba, vagy ahová csak szeretnél.

- Hua fivérem, te jól érzed magad ebben a faluban, kérlek, ne hagyd magad után csak azért, mert engem ért egy kis kellemetlenség!

- A falusiak nem érdemlik meg többé a segítségemet, téged pedig nem foglak magadra hagyni. Elmegyünk innen. Eldöntöttem. Ám előtte még el kell intéznem valamit. Ha elég erősnek érzed magad, kísérj el a pavilonhoz! Nem foglak egyedül hagyni, a mai nem ismétlődhet meg újra. De most ne foglalkozz semmivel, csak pihenj! Majd én elintézek mindent.

- Nem kell egyedül csinálnod mindent – mondta Hszüeszung, amikor Hua Hujcsung helyet foglalt mellette. – Együtt megyünk el a fővárosba, ott egy jó barátom atyja fogadót vezet, meg fogja engedni, hogy tisztességes fizetségért nála maradjunk egy időre. Nem mellesleg, a fogadó éppen alkalmas hely arra, hogy a „mesterségedet" is gyakorold.

- Legyen így! Pihenj, A-Csian!

Hua Hujcsung hatalmasat csalódott a faluban és annak lakóiban. Többé foglalkozni sem akart az ottani földben, gondolatban már Csanganban járt. Úgy hitte, az örök békesség városában mindenki meglelheti a békét, aki tiszta szívvel kutat utána. Nagy reményeket fűzött új életéhez, melyhez új utak vezettek, olyan utak, amelyeken Hszüeszung elkíséri majd. Keserűség öntötte el szívét, amikor eszébe jutott, mit jósolt a barátjának megismerkedésük másnapján.