A Tao mestere [SZÜNETEL]

19: Két látó

Mire véljem ezt a szórakozottságot? – kérdezte a férfi megrovón, ám ajkain cinkos kis mosoly ült, miközben teát öntött magának. Életének delén járt, ámbár vonásai még mindig igen-igen fiatalosnak tetszettek. Nem is csoda! Annyit foglalkozott a megjelenésével, mint a császár minden ágyasa együttvéve. Ügyelt arra, hogy homlokát mindig kisimítsa, szemöldökét ne ráncolja, és egy halovány kis mosolynál sosem engedett meg magának többet, tette mindezt azért, hogy az öregedés látszatát huzamosabb ideig elkerülje, habár a nevető ráncok a szemei sarkában árulkodó jelek voltak.

A fogait is nagy becsben tartotta, rendszeresen öblögetett sós vízzel és fűzfaágat rágcsált, hogy tisztán tartsa őket. Ébenfekete tincsei között már ezüstösen csillogtak az ősz hajszálak, ám ő még épp oly' rakoncátlanul hordta frizuráját, mint ifjú korában. Előkelő jellemén túlmenőleg sugárzott belőle némi szertelenség, egyfajta komolytalanság és megbízhatatlanság, ám mivelhogy nem vágyta elnyerni az emberek rokonszenvét, nem fordított különösebb figyelmet arra, milyennek találták őt kívülről. Egyedül a saját dolga foglalkoztatta és meglátása szerint maga a világ is már régen egy jobb hely lenne, ha mindenki hasonlóképpen cselekedett volna.

- Fogadott fiad testvériséget kötött egy igencsak tetszetős fiatalemberrel. – A szemben ülő ifjú, név szerint Lou Csen, úgy tűnt, végig csak arra várt, hogy megkérdezzék, honnan a hirtelen jókedve, s végül elárulhassa, micsoda új információkat szerzett, mert amit közölt, csakugyan érdekes hírnek számított. Az idősebb férfi szeme fel is csillant.

- Csakugyan? Ez szerfelett meglepő. Mégis miféle bűvös ereje lehet annak a fiatalembernek, hogy képesnek mutatkozott közel kerülni Hszüeszunghoz?

- Hát még ha figyelembe is vesszük, hogy beköltöztette magához, tényleg elképesztőnek hangzik.

A férfi jóízűen felkacagott.

- Ki hitte volna? Na és kicsoda ez a személy?

- Ez ennek a históriának a legérdekesebb része; nem tudni. Ritkán dugja ki az orrát a házból, de amikor mégis...

- Amikor mégis?

- Nos, legutóbb egy rendkívül elegáns hanfut viselt.

- Mi ebben a különös?

- Semmi az égvilágon. Hacsak nem az, hogy a tengerkék selymen kolibrik csiripeltek lótuszvirágok és pókliliomok sokasága közepette. Nem beszélve a csinos kis aranyszirmokról, amelyek a levegőben szálltak.

Mikor ezt meghallotta, a férfi arcáról egyszeriben lehervadt a mosoly.

- Lehetetlen.

- Talán Hszüeszung megőrzött pár hanfut, ki tudja? Most pedig ennek a fiatalembernek ajándékozta. De miért is tartotta volna meg egy halott férfi ruháit, akit rejtélyes körülmények között éppen akkor ért a vég, amikor An herceg új asztrológust kerített magának, aki nem mellesleg épp oly' lenyűgöző látói tehetséggel bírt, mint Sen Lungvej egykori tanítványa. És micsoda véletlen, hogy ez az ifjú épp akkor bukkan fel Hszüeszung házában, amikor az asztrológusnak nyoma veszett?

- Ez a megoldás igen kézenfekvő. Valóban így lenne? – töprengett kicsit a férfi, majd visszaöltötte iménti mosolyát. – Ez a kis eset egészen figyelemreméltó.

- Mit szándékozol tenni?

- Egyelőre semmit. Nem igazán érdekel, Hszüeszung kivel és mit csinál, amíg az én ügyeimet nem veszélyezteti. De azért tartsd rajta a szemed azon a fiatalemberen! Kezdetnek derítsd ki a nevét!