Számkivetett || Fred Weasley ff.

18. A szemed...

Reggel ismét egyedül keltem. A szoba üres volt és csendes. Tegnap nem találtam meg Fredet de csak nem bujhatott el úgy, hogy senki ne találja meg, és órákra meg csak jár.

Szokásosan összekészülődtem és elindultam az első órára, mivel a reggelit lekéstem. Hermione még mindig nem áll velem szóba, ahogy Harry és Ron sem. Nagyon remélem, hogy ez a helyzet nem lesz ez hosszú mert elég magányos vagyok nélkülük.

A bájitaltan terem felé vettem az irányt és azt vettem észre, hogy mindenki lehangolt és rosszkedvű. Mi történhetett már megint? Megláttam a folyosón álldogállni Jasont.

- Szia! - köszöntem. - Te nem tudod mi történt? Mindenki olyan furcsa.

- Te nem is tudod? - kérdezte meglepődve. - Umbridge kirugatta Dumbledoret a serege miatt. Most ő az igazgató.

- Hogy mi? - kérdeztem vissza hitetlenül.

Ez nem lehet! Ez biztos, hogy valami tévedés! Vagy csak álmodom, mert ez nem lehet valóság.

- Bizony. - húzta a száját.

Valami felmerült bennem. Mi van ha ő is benne volt Umbrigde csapatában?

- Kérdezhetel valamit? - kérdeztem bizonytalanul.

- Persze, mit? - válaszolta.

- Te benne voltál Umbridge csapatába? - tettem fel a kérdést.

Jason kicsit meglepődött a hirtelenül ért kérdés miatt, de amint feleszmélt válaszolt.

- Öhm, nem én nem voltam benne. - mondta nyugodtan még is kicsit zavarosan. - De miért kérdezed?

- Csak mert, én is része voltam Dumbledore seregének, de azon az edzésen nem voltam ott mikor lebkutak. - mondtam. - És Harryék azt hiszik, hogy én is benne voltam a lebuktatásukban.

- Mi? De hát ez őrültség! - dühödött fel Jason. - Még is miért buktattad volna le őket?

- Nem is tudom, talán azért mert Malfoy vagyok. - mondtam kétségbeesve. - Vagyis, azt sem tudom ki vagyok.

Mikor oldara néztem találkozott a pillantáson a zavarodott de még is szomorú Fredével. Mikor megláttam rögtön utána siettem, ott hagyva Jasont. Azonban nem tudtam utolérni így bementem órára.

A mardekárosokon végig néztem és láttam, hogy Jason egyedül ül. Majd átnéztem a griffendélesekhez, akik mind megvető pillantással díjjaztak.

- Nem bánod, ha ma itt ülök? - kérdeztem Jasont.

- Nem dehogy, ülj csak le. - paskolta meg a mellette levő helyet, ahova leültem.

Titkos pillantást vettettem griffendéles társaimra akik konkrétan le se tojtak, szóval akkor én sem fogom őket. Amúgy is a mardekárba kellett volna kerülnöm.

Az óra unalmas volt szinte csak olyan dolgokat vettünk, amiket szinte mindenki tudott. Nem is értem miért veszünk olyan anyagot amit már mindenki tud. Na mindegy, óra után mentem is a következőre ami szintén a mardekárral van, nem más mint átváltozástan.

Most is Jason mellett ültem és próbáltam figyelni a házvezetőmre. Igazából most csak elméletről volt szóval nem volt túl izgi de azért próbáltam figyelni.

Óra után igazából megakartam keresni Fredet de nem jártam sikerrel, ezért visszamentem a klubbhelységbe. Nem voltak sokan ott de akik igen, mindegyiktől méregető pillantást kaptam. De utálom ezt.

Egy hirtelen ötletől vezérelve lementem a fiúk hálókörletébe és megkerestem Fred szobáját. Mikor oda értem nagy levegőt vettem és kifújtam, majd kopogtam.

- Gyere. - szólalt meg bentről Fred.

Benyitottam, őszintén meglepett volt. Az ányon feküdt, a másikon meg George. Fred felült és kérdően nézett rám.

- Sziasztok. - köszöntem nekik. - Fred beszélhetnénk?

- Már itt sem vagyok. - állt fel George és elviharzott.

- Mit akarsz? - kérdezte Fred egyhangúan.

- Megbeszélni a múlkorit. - mondtam halkan.

- Minek? Úgy is ott van neked Murphy. - mondta undorral a hangjában.

- Most mi bajod van? - kérdeztem értetlenül. - Jason és én csak barátok vagyunk, semmi nincs köztünk ezt te is nagyon jól tudod!

- Nem, nem tudom és szerintem nem is ismerlek igazán. - mondta miközben a tarkóját vakargatta.

- Ezt, hogy érted? - kérdeztem.

- Mikor álltál be Umbridge csapatába? - kérdezte számonkérő hangon.

Hogy tessék? Ő is elhiszi? Ráadásul együtt voltunk azon az estén. Iszonyú dühös lettem amiért Fred ilyeneket feltételez rólam.

- Ezt komolyan kérdezed? - nevettem el magam. - Pont te? Aki pontosan tudja, hogy mit csináltunk azon az estén? - emeltem fel a hangom. - Rám vagy dühös, de engem tartanak árulónak miattad. - ordítottam neki mire minta megijedt volna.

- A szemed... - mondta félelemmel a hangjába.

- Mi van a szememmel? - kerdeztem nyugodtabban, majd megdörzsöltem.

- Olyan, olyan mintha égne. - mondta értetlenül.

- Mi? - kérdeztem majd bementem a fürdőbe, hogy megnézzem de semmi. - Szerintem csak képzelődtél. Nincs semmi a szememmel.

- Jó mindegy, de most menj el. - mondta Fred.

- Ha neked ez így jó, hát legyen. - mondtam majd kimentem és becsaptam magam mögött az ajtót.

...

Az ágyamban feküdtem és próbáltam elaludni, de nem sikerült. Folyton Fred szavai jártak a fejemben. "A szemed" idéztem vissza amit mondott. Olyan rémült volt. De mikor megnéztem nem volt semmi a szememmel, talán tényleg csak képzelte. Mindenesetre ez az egész szituáció olyan furcsa volt, mintha, mintha... nem is tudom.

Oldalra fordultam ahol Hermione és Ginny békésen aludtak. Felkeltem majd kimentem a halókörletbe. Leültem a kanapéra és néztem a kandallóban lobogó tüzet. Csodálatos volt. Mindig is imádtam nézni a tűzet, valahogy mindig megnyugvást adott.

Vajon rendbe hozzuk valaha is ezt Freddel? Én nagyon szeretném, de most neki kell bocsánatot kérnie. Komolyan ennyire selejt vagyok, hogy mindenki elhagy? Ennyire nem vagyok szerethető?

Egy könny csepp lefolyt le az arcomon amit le is töröltem egy kis sziogással együtt.

Miközben még mindig a kékben és pirosban játszadozó lángokat nézem, besüpped mellettem a kanapé. Oldalra nézek és Freddel találom magam szembe.

- Szia. - köszönök neki. - Bocs a korábbiért, nem akartam kiabálni, csak dühös lettem.

- Nekem kéne bocsánatot kérnem, elvégre most én hibáztam. És én tényleg sajnálom, hogy azt mondtam beálltál Umbridge csapatába, - kezdett el magyarázkodni levegőt kapkodva. - igazából nem is hittem el, csak egyszerűen kicsúszott a számon. Annyira sajnálom!

- Semmi baj. - mondtam egy keserű mosollyal a számon. - Az egész Roxfort utálhat és árulónak tarthat, kibírom... - néztem fel rá. - De, de ha te utálsz abba belehalnék! - mondtam majd közelebb hajoltam és megcsókoltam.

Rövid csók volt, de Fred visszahúzott egy hosszabbra és csókcsatázni kezdtünk.

- Sosem tudnálak utálni! - mondta egy rövid szünet közben. - Mindig szeretni foglak!

- Én is mindig szeretni foglak! - mondtam mosolyogva a szemébe majd újból csókolózni kezdtünk.

Mikor befejeztük a csókcsatát, Fred elnyúlt a kanapén én pedig kapva az alkalmon a mellkasára feküdtem és méllyen beszívtam az illatát.

- Isteni illatod van. - mondtam halkan.

- Óh, igen? - kérdezte rámnézve.

- Igen, a legjobb! - mondtam hatalmas mosollyal az arcomon.

Nem is tudom mikor de elnyomott Freden az álom. Mindig is rajta volt és lesz a legjobb aludni!