Számkivetett || Fred Weasley ff.

23. Élet, halál között

Nem ilyennek képzeltem a halált. Azt hittem békésebb és, hogy a szeretteimmel leszek körülvége és nem meg magányosan bolyongok a nagy feketeségbe.

Nem tudom hol vagyok csak feketeséget látok és ürességet. Azt mondják mindig, hogy keresd a fényt az alagút végén, de most nincs fény, se remény.

Egyre bizonytalanabb vagyok azzal kapcsolatban, hogy meghaltam. Talán ezt most képzelem a vérveszteség miatt? Vagy álmodom? Úgy érzem mintha az elét és a halál között lennék. Ez lehetséges?

Mintha egy hangot hallottam volna. Mintha egy burokban lennék és kintről próbálna valaki szólogatni.

- Segítség! - kiabáltam hátha valaki meghallja.

Nem is tudom miért kiabáltam hisz meghaltam. Vagy ha nem akkor sem hall senki.

- Valaki! - viszhangott a saját hangom. - Segítsen!

Akkor egy barom vagyok. A saját fejemben ordítozok magammal és azt várom, hogy valaki meghallja.

- Hahó! Van ott valaki? - kérdeztem ismét.

Nem tudom miért kérdezek, mármint tök hülyén érzem magam meg minden. De azért folytatom a kiabálást.

- Analia. - hallottal egy tompa férfi hangot.

- Ki az? - kiabáltam. - Kérem segítsen!

Nem tudtam senkihez se kötni. Nem hallottam olyan tisztán, hogy bárkihez is tudjam kötni. Azt meg végképp nem értem miért hívott Analianak! Az is lehet, hogy nem nekem szólt, de még is olyan ismerősen hangzott, mintha ismerném.

Kezdtem kétségbe esni, hogy nem tudom mit csináljak. Tudom mindenki azt mondja, hogy az ilyen helyzetekben maradjak nyugodt de az nem olyan egyszerű. Össze-vissza forogtam hátha meglátok valamit a nagy sötétségben, de nem. Egy árva lélek nincs itt. Csak én, egyedül.

Leültem és csak vártam, hogy mikor jön értem a halál.

-Visszaemlékezés~

- De Hermione, ő utál. - fakadtam ki ismét Draco miatt.

- Jajj, Sarah dehogy utál csak makacs mint az öszvér! - próbált nyugtatni Hermione.

Nem igazán hittem Hermionénak annak ellenére, hogy a legjobb barátnőm. A tavaly volt az első évem és vele egyből megtaláltam a közös hangot és most, hogy elkezdődött a második év szintén a legnagyobb támaszom.

Draco folyton kerül és ha teheti rám se néz. Mikor Harryéknek szólogat be úgy érzem nekem is szánja ezeket. Pedig megígérte, hogy nem fog másképp tekinteni rám ha nem a mardekárba kerülök, de még is megtette.

- Nem Hermione, utál engem és azt, hogy griffendéles vagyok és, hogy veletek barátkozol, egyszóval mindent utál bennem. - mondtam elkeseredve.

- Ide figyelj, nem szabad még feladnod! Még meglehet változtatni a dolgokat, még tekinthet rád máshogy, mintsem az egyik griffendéles sárvérű lány barátjára. - mondta higgadt hangon.

Istenem de megnyugtató a szavai. Nem tudom mit csinálnék ha nem lenne mellettem.

- Köszönöm Hermione! - öleltem át barátnőmet.

- Kérlek ígérd meg, hogy soha nem adod fel! - mondta a szemembe nézve.

- Ígérem! - mosolyogtam rá.