Elítélt / Befejezett

10.Fejezet

Idegesen készültem a közös ebédre. Mikor a szüleimnek szóba hoztam az ebédet egyből arra gondoltak, hogy én és Dean ismét együtt vagyunk. Nem válaszoltam nekik, de azóta rosszul érzem magam. Nem értem miért ragaszkodnak a kettőnk kapcsolatához ennyire.

Egy egyszerű fekete rövidnadrágot, és egy fehér spagettipántos pólót vettem fel. A hajamat pedig szoros lófarokba kötöttem, nem szerettem volna túlzásba esni.

A reggelünk eseménytelenül zajlott. Dean írt egy üzenetet, hogy Ryant kiengedték, és hogy egy kicsit ideges érthetetlen okokból, Eric pedig elhívta Miat, –  Aki ugyebár nálunk is aludt. – A közös ebédre.

A lány még hazament a nagyijához átöltözni, és aztán ismét visszajött hozzánk. Eric úgy nézett rá, mintha Mia egy Mars csoki lenne, akit Eric meg akar enni. (Ericnek kiskora óta a Mars csoki a kedvence)

– Indulhatunk? – Kérdezte apa, amikor már a kocsiban ültünk. Mindenki igennel válaszolt, ezért útnak is eredtünk.

Különösebben nem verték nagy dobra az ebédet a szüleim, de még mindig azt hitték újra együtt vagyok Deannel. Alig vártam hogy tisztázzuk ezt az egészet, és végre továbbléphessünk. Szerintem már Deannek sem jó, hogy ennyire a középpontban van a szakításunk.

– Ééés itt vagyunk! – Szólalt meg örömében anyukám, elnyújtva az és szót.

– Sziasztok! – Fogad minket kedvesen Isabel, majd őket követi Will, aztán Dean, és végül Ryan. Gyorsan a karjaimba zárom még mielőtt valaki hamarabb megtenné. Annyira örülök hogy már jobban van.

– Ennyi elég volt, kislány. – Suttogja a fülembe, aztán miután ellépett tőlem Miahoz sietett. Mondanom sem kell, hogy őt mennyire megölelgette. Fogalmam sincs mire véljem ezt, valami rosszat csináltam volna?

– Nos, akkor gyertek be. – Invitáltak be minket, ezzel engem teljesen kiszakítva a gondolataimból.

Leültünk az asztalhoz, én Ryan mellett szerettem volna ülni, de Ryan leült Mia, és Eric közé. Eric mellett anya, és apa ültek. Nem maradt más, minthogy Dean mellé üljek, a másik oldalamon pedig Isabel foglalt helyet, Isabel mellett pedig Will ült.

Nem értettem a helyzetet, most tényleg megsértődött volna valamin? De, hát olyan jól elvoltunk. Nem értem mire megy ki a játék, de most inkább másra koncentráltam. Nem tudtam hogyan kezdjünk bele a dolgokba, de aztán Dean megelőzött.

– Szeretnénk nektek valamit mondani. – Szólal meg komoly hangnemben, mire a szülők mindannyian hatalmas mosollyal néznek felénk, a többiek pedig meglepődve. Ryan kicsit mintha elgondolkozna, aztán hirtelen megszólal:

– Most komolyan ezért kellett összehívni a két családot? Mindig kibékültök, valahogy mindig visszataláltok egymáshoz. Ez nem újdonság. – Köpködi a szavakat, én pedig egyből rájövök mi is a baja. Ő is azt hiszi hogy újra együtt vagyok Deannel. Visszagondolva furcsálhatta a tegnapi viselkedésünket, mikor összenéztünk meg ilyenek. De akkor is rákérdezhetett volna mielőtt hangot ad a gondolatainak.

– Nem! Mi nem... Végleg szakítottunk, és sohasem leszünk többé együtt. Tovább léptünk, és ezt szerettük volna elmondani. – Akadok ki hirtelen. Csak úgy ömlenek belőlem a szavak, és próbálok nem még idegesebbé válni.

– Mi? De miért? Az nem lehet, ti vagytok az a pár akik összeillenek, mint egy kirakós két egymásba illő darabja. – Szólal meg elsőkent Isabel, akinek az arca csalódottságot tükröz.

– Sajnálom anya, de így döntöttünk. Közösen. - Magyarázza Dean, miközben szomorúan elmosolyodik.

– Még mindig van remény, csak szünet kell. – Néz rám az anyám, szintén csalódottan.