Elítélt / Befejezett

7.Fejezet

Ez az egy hét, vagyis a majdnem egy hét, mintha örökkévalóságnak tűnne, egyszerűen nem akar múlni.

Az pedig már csak hab a tortán, hogy ma vidámparkba megyünk. Igen, tudom. Nem elég hogy nagyon gyerekes program, de ráadásul még itt van ez a fura helyzet, a tegnapi félreértés Ericcel, és Ryannel, illetve Mia, akivel nagyon jóban lettem erre tegnap majdnem csókolóztam azzal aki neki tetszik, aztán Dean, és Sarah, akik megjátszották a kapcsolatot, de Sarah ténylegesen beleszeretett a fiúba, aki még csak nem is sejti. Mindezek mellett a szülők jól elvannak, tekintve azt, hogy semmiről sem tudnak ami köztünk fiatalok között zajlik.

– Mind együtt megyünk, hát nem csodálatos? – Kérdezi Isabel lelkesen. Isabel nagyon lelkes tud lenni,  ezért is szeretem annyira, meg azért is, mert az őszinteséget tudja úgy tükrözni hogy az ne legyen sértő.

Senki nem reagál anyámon kívül aki megfogja a kezét, ekkor már Adelina is elmosolyodik míg mindenki más póker arccal próbálja megenni a reggelit.

Szerintem ezt a nyaralást máshogyan kellett volna, és nem random kitalálni hogy akkor most eljövünk. Szinte semmilyen betervezett programunk nem volt, holnap meg már repülünk haza. Természetesen kikapcsolódásnak tökéletes volt. (Már akinek)

Felvettem egy fekete farmer rövidnadrágot, és egy zöld spagettipántos crop toppot.
Felvettem az egyik szandálomat, és feltettem a fejemre egy egyszerű napszemüveget.

Mikor lementem a nappaliba, még vártunk egy kicsit Sarahra, és Deanre, illetve még Eric sem jött le. Apropó Eric, csodálkoztam hogy nem mondta el senkinek hogy látott Ryan és köztem valamit... De nem szeretnék hamar örülni, mert még simán beköphet.

– Béreltünk egy kisbuszt, azzal megyünk. – Szólal meg Diego. Nem sokat beszél, de egyébként kedves embernek tűnik.

Mindannyian beszálltunk a kisbuszba, én Mia és Sarah mellett ülök, és ennek most nagyon örülök. Lopva Ryanre pillantok, aki épp a telefonját nyomkodja.

Az út elég hosszúnak tűnt, de amikor megérkezünk egy teljesen más érzés fogott el. Mintha újra gyerek lennék. Nem mintha most felnőtt lennék a magam tizenhat évével, de már annyira gyerek sem vagyok.

– Figyeljetek, menjetek amerre láttok, érezzétek jól magatokat. Ha hívunk titeket vegyétek fel! Itt találkozunk a zárás előtt fél órával! – Figyelmeztet anya mindenkit, aztán ahogy észlelem mindenkit elkap az a bizonyos "gyerek vagyok" érzet, mert már itt izgatottan nézi mindenki a hatalmas extrém játékokat.

– Szia, kivel mész? – Kérdezi a hirtelen megjelenő Dean. Azt sem tudom merre nézzek, kivel megyek? Magam sem tudom, hisz már a lányoknak hűlt helye, ahogy Ericet és Ryant sem látom sehol. Ez nagyszerű.

– Öhm, én... – Nézek körbe még egyszer, de ekkor egy kéz ér a vállamhoz.

– Velem jön. Bocsi, de már megbeszéltük, ugye? – Néz felém Ryan mosolyogva.

– Igen. – Bólintok, Dean arca pedig csalódottságot tükröz.

– Mindent értek. – Néz Ryanre gyilkos pillantásokkal, amit a fiú csak szemforgatással díjaz.

– Sajnálom. – Suttogom, aztán Dean hirtelen el akar menni, de én a keze után kapok, vagyis kapnék ha Ryan nem fordít magával szembe, ezzel megakadályozva a szándékomat.

– Hé! – Csattanok fel.

– Mivan? Épp megakadályozom hogy újabb hülyeséget csinálj. – Mondja mérgesen.

– Miért avatkoztál közbe? – Kérdezem karba tett kezekkel.

– Mert segítettem. Látható volt hogy azt várod valaki kimentsen a szituból. – Sóhajt egy nagyot, majd hozzáteszi: