𝐒𝐳í𝐯𝐞𝐦 𝐧𝐲𝐢𝐭𝐣𝐚

- 1 -

Új élet, új esélyek. Meg a nagy frászt.

Valahányszor az emberek, vagy a külvilág ezzel akar lelket önteni belém, a belső énem csak megáll, pislog párat, és miután minden csepp diszkréciót mellőzve feltette azt az egyszerű kérdést, hogy "mi van?", emlékezteti magát arra, amit valahogy körülöttem sokan hajlamosak elfelejteni.
Mivel nem hiszek a lélekvándorlásban, vagy bármi ilyenben, én nagyon is úgy tudom, hogy mindenkinek egyetlen egy élete van. Innentől kezdve milyen új életről beszélünk?
Nem akarok túlzottan költőies lenni, de az én szememben az élet olyan, mint egy folyó - valahonnan elindul, és csak megy egy életen át, néha lassan, néha sebesebben, néha elvékonyodva, néha tele vízzel, egészen addig, amíg bele nem ömlik valami nagyobba, és véget nem ér. A folyók pedig végighordják a vizüket, bármi folyik bele, az onnantól végig benne lesz, akkor is, ha egy idő után már alig érződik - attól még, ha nagyon megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy ott van, mert valami megváltozott.
Néha igazán tudni szeretném, honnan jönnek ezek a világmegváltó gondolataim.

Ezek alapján nem nagyon hiszek az újrakezdés fogalmában, így nem is törekszem rá.
Tulajdonképpen jogos lenne, ha megkérdezném magamtól, hogy rendben, de akkor mégis mi ez az egész? A válaszom viszonylag egyszerű, és épp ezért nem is mondom ki senkinek - menekülés. Nem csak nekem, anyukámnak is, jelenleg az egyetlen embernek az életemben, akivel egymás kezét fogva vagyunk ketten a világ ellen.

És hogy mi elől menekülök? Egyszerűbb kérdés lenne, hogy mi elől nem.
Mindent elvágtunk magunk mögött, én is, anyukám is, most pedig egy olyan helyen lakunk, ahol két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor jártam régen, és épp ezért érzem magam biztonságban.
Tizenhat évig Szentendrén éltünk egy normális családi házban, anyukám, apukám és én. Szerettem azt a helyet. Az általános iskolám két utcányira volt tőlünk, a gimimhez már buszoznom kellett, de nagyon szerettem oda járni, úgyhogy szívesen buszoztam. Hat évfolyamos gimnázium volt, három évet jártam oda - szeretett az osztályom, voltak barátaim, jó kapcsolatom volt a tanáraimmal, szerettem az ottani légkört, úgyhogy szívesen jártam be oda, illetve nem kis motiváció volt, hogy nyolcadikban összejöttem életemben először egy fiúval onnan, akit nagyon megszerettem, és minden olyan jól ment közöttünk. Versenyszerűen táncoltam egy helyi tánccsapatban, heti sok edzéssel, versenyekkel, fellépésekkel, és bár sosem voltam az a fellépős-típus, a tánc a szenvedélyem volt, így azokat is szívesen vállaltam. Ezenkívül zeneiskolába is jártam - mivel apukám szeretett gitározni, otthon is teljes szentélyeket állított a különféle gitárjainak és hangszórón hallgatta az olyan régi klasszikusokat, mint Jimi Hendrix, Chuck Berry, vagy Jimmy Page, esetleg Kurt Cobain, így elég egyértelmű volt, hogy én is gitározni fogok. Azt hiszem, jó is voltam benne, sőt, időnként még azt is éreztem, hogy mindezt magamtól választottam. Az viszont biztos, hogy szerettem csinálni.
Nos, a múlt idők a lehető legkevésbé sem véletlenek.

Ha valamit megtanultam az élet során, az az, hogy minden kívülről tökéletesnek ható történethez hozzátartozik egy sötét háttérsztori, így az enyémhez is - mindig van egy titok, amiről a külvilág nem tud, és ami megszépíti a dolgokat.
A második dolog pedig, amit megtanultam, hogy egy titok csak akkor titok, ha tényleg az is marad, mindenki elől a világban.
És csak hogy visszatérjek a folyó-hasonlatomhoz, függetlenül attól, hogy az én vizem a kezdetektől fogva tisztának és csillogónak tűnt a felszínen, én tudom, hogy tulajdonképpen valahol mindig is rohadt alul az egész, már az indulásom pillanatában is, ezt pedig hordom magammal, mert ez már csak így megy.

Az előző tanévet még végigjártam a régi iskolámban - néha azt kívánom, hogy bár egy kicsivel később borult volna fel minden az életemben, hogy szép emlékként maradjon meg az a hely, és ne történjenek meg azok az utolsó hetek, amik ebben a valóságban mégis megtörténtek. Nyáron Anya és én átköltöztünk Budára, szeptemberben, nagyjából két és fél hónapja pedig új gimnáziumba kerültem, egy már összeszokott osztályba. Magam mögött hagytam mindent, a régi kedvenc helyeimet, az iskolámat, a legfőbb emlékeim helyszíneit, a táncot, a gitárt - minden mást engem hagyott el, még azelőtt, hogy bármennyire is fel tudtam volna készülni rá.

Az új iskolámban a legnehezebb rész a bemutatkozás volt. Sziráki Regina vagyok, januárban leszek tizenhét éves és szeretek írni. Nagyjából ennyi, amit el tudok mondani magamról ebben a gigantikus, a valóság szürkeségétől teljesen elrugaszkodott "új élet"-kísérletben. Nem azt mondom, egészen jól elvagyok ezen az új helyen, kedvesek az emberek, néha egy-egy lány megdicséri a ruhám, vagy a hajam, a tanárok elnézőek velem, amiért még nagyon sok mindent meg kell szoknom, és úgy általánosságban, az osztályom is egész befogadó volt, de valahogy mégis távol érzem magam az itteni dolgoktól, aminek az oka egyedül bennem van.
Ahová tartoztam, onnan kitaszítva érzem magam, ahova pedig menekültem, ott meg kilógok, mert saját magam maradok inkább kívül.
Nehéz úgy közel engedni magamhoz bárkit, hogy a legutolsó ember, akivel ezt megtettem, olyan szinten szúrt hátba, hogy egy életre tanultam belőle.
És egy pontnál mélyebben barátkozni is nehéz úgy, hogy szinte csak azt a fenti három dolgot merem elmondani magamról.

Szerencsémre azért így november végére már békén hagynak a bemutatkozással, elkönyveltek az introvertált lánynak, aki kedves, ha nyitsz felé, de egyébként jobbára elvan magával, nem igazán ismerik, és ő se a többieket.
Mivel nem ismernek valami mélyen, nem tudják, hogy függetlenül mindentől, én figyelek a körülöttem lévőkre, mosolygok magamban a jó poénokon, hallgatom a többieket, nézem az eseményeket; a fejemben már rég megvan, hogy ki kivel van jóban, kivel volt, csak vesztek össze, kik vannak együtt, kik voltak együtt, ki kit utál, kinek kiről mi a véleménye, tudom, hogy az osztály menő lánya vegetáriánus, de ettől függetlenül simán látták már húst enni, amikor azt hitte, hogy nem mások előtt van, a hangos fiúval otthon nem foglalkoznak, a legjobb tanulónak alacsony az önértékelése, mert otthon nyomást helyeznek rá és mindig stresszel a dogák előtt, látom, amilyen görcsösen szorongatja a tollát, az egyes környékén bukdácsoló, mindenkivel lenéző srác pedig csak látszólag tesz az egészre, valójában régebben zavarta, hogy nem jó tanuló és nem lehetnek rá büszkék otthon, meg a szíve mélyén most is, de mára bedumálta magának, hogy ez nem is olyan fontos, ezért nem is érdekli, különben is, milyen már, aki ezen töri magát?
Néhány ilyen felismerésen elmosolyodok. Szeretem a pszichológiát. Anya támogat abban, hogy elolvassam a hatszázadik cikket vagy könyvet a témában, és persze szeretné, ha azzal tudnék foglalkozni a jövőben, ami érdekel, de sokszor felhívja a figyelmem arra, hogy ugye tudom, hogy nehéz bekerülni pszichológia szakra, sokat kell tanulni, nehéz elhelyezkedni, na meg persze az anyagiak...
Tulajdonképpen eddig még senkivel nem találkoztam az utóbbi években, aki a lehető legkevésbé sem szeretett volna lebeszélni arról, hogy érettségi után pszichológiát tanuljak, de már nem zavar. Egy darabig ezt úgy kezeltem, hogy ilyenkor belöktem, hogy a másik tervem az az, hogy író legyek a jövőben, ez után pedig valahogy hirtelen mindenki a pszichológia mellé pártolt.

Az igazság az, hogy tudom, hogy Anya miért figyelmeztet mindig - az egyetlen célja az életre, hogy nyugodt és stabil éveket biztosítson nekem a jövőben, olyanokat, amiket eddig nem kaphattam meg és ezért mindig magát okolja.
Anyukám a legerősebb ember a világon, akit valaha is ismertem, csak rossz emberbe szeretett bele. Sokáig volt, hogy nehezteltem rá, de ma már rájöttem, hogy nincs jogom hibáztatni.
Mind követtünk el olyan lépéseket a szeretet nevében, amikért utólag okolhatnánk magunkat.
Anya egyébként illusztrátor, gyönyörűen rajzol. Nagyon sok mesekönyvbe ő készítette az illusztrációkat, ezért kiskoromban sokat lapozgattam őket, és a könyvek is hozzám nőttek. Anyukám szerettette meg velem a könyveket, az írást és a művészeteket egyaránt, akkor is, ha rajzolásban nem vagyok egy kiemelkedő tehetség.
Minden, ami maradandó az életemben, Anyához kötődik, ami pedig Apához, azt hátrahagytam, pont úgy, ahogy ő is hátrahagyott minket.
Már ha valaha velünk volt egyáltalán.
Nem szeretek és nem is tudok már arról az emberről beszélni, akinek az apámnak kellett volna lennie, de ehelyett csak tátongó űrt hagyott maga helyett, amit soha nem töltött be igazán.

Egyvalakinek voltam őszinte vele kapcsolatban és meséltem el az összes kis titkomat a régi házunk négy fala köztről.
Nos, ma, ezen a november végi, borongós délutánon is a lakásunk erkélyén kötöttem ki, hogy a félholdra nézve hagyjam kongani a szívem a hiányától.
Mit tudok mondani még?
Elcseszett dolgok ezek, lássuk be, amin egyvalami tudna segíteni - egy ténylegesen új élet.

Talán mégis hinnem kéne a lélekvándorlásban.
************************************
Sziasztoook!
Nagyon örülök, hogy itt vagytok. ❤️
Ez az első rész még olyan bevezető-jellegű volt, meg a következő is még olyasmi lesz, hogy utána indulhasson a cselekmény.
Nagyon remélem, hogy eddig tetszett nektek a történet, és hogy ez után is fog, rendesen izgulok. 🥰

Puszi mindenkinek!
Kiki