Tintaárny /BEFEJEZVE/

0. Első gyilkosság

A Szekta elitjeként illik legalább három órát késnem a gyülekezés eredeti időpontjához képest, erre az eseményre viszont el sem mennék. Hiába fejeztem ki apám felé az ellenállásom, ő szokás szerint kérlelhetetlenül utasított a részvételre. A Szekta egyik alapítótagjával szemben nincs helye tinédzser lázadásoknak. A Szekta élete során megtartott első kivégzésen ott kellett lennem!

Vakítóan ragyogó, kifakult kék éggel takart napunk volt, ezért a szokásosnál is fülledtebb meleg uralkodott az egész testemet takaró, díszes köpönyeg alatt. Rabadonváros, a szülővárosom centruma a hétköznapinál sokkal kihaltabb arcát mutatta, miközben a főterünkön álló, fehér márvánnyal díszített, oszlopos épület felé igyekeztem. Egy régi, kihalt kultúra emlékét őrizte nagy kupolájával, amit a mágia elleni háború alatt leromboltak, a Szekta kiváló tervezői viszont tiszta üvegből újraépítették. Mágia nélkül. Ez a kupola volt az emberi győzelmének szimbóluma.

Az épület kapujában egy alacsony rangba született lány jelezte, hogy beljebb mehetek, már mindenki megérkezett, akinek előttem meg kellett. Természetesen ő is köpenyt viselt, de mindent le tudtam olvasni, ami csak számított a belehímzett motívumokból. A rangját, a korát, a nemét, a kedvenc időtöltését... a Szektában nem voltak titkok, csak elrejtett arcok.

Idegesen léptem be a teremben, mert nem tudtam mire számítsak, mivel ezelőtt még sosem vettem részt nyilvános kivégzésen. Legnagyobb meglepetésemre a teremben nem félelem, undor vagy szomorúság fogadott, hanem izgatottság. Olvastam róla, hogy a középkorban a kivégzések afféle „látványosságnak" számítottak, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ilyen visszataszító pezsgéssel jár.

A tekintetem mindeközben a köralakú terem centrumába szegeződött, ahol oszlophoz kötözve lógott egy barna foltokkal tarkított test. El sem lehetett volna téveszteni, mivel az üvegkupola árnyékolóit behúzták és csak egy kis fénycsíkot hagytak, ami a szerencsétlen, kivégzésre váró emberre vetült. Nem volt benne semmi magasztos, az alapítók csak azt akarták, hogy ne tudjon az ember máshova nézni. Nem is voltam rá képes.

Szorongva, kellemetlenül sétáltam lefelé, a terem mélyére, ahol a helyem volt, közvetlenül a második sorban. Csak akkor tudatosodott bennem, amikor a székemhez értem, hogy a férfi – mert már le tudtam ezt olvasni a köpenyéről – pont velem szemben van kikötözve. Megbabonázva néztem a köpenyét és próbáltam minél többet megtudni róla.

Szakácsként dolgozott, a társadalmunk középső rétegéből származott. Szeretett kertészkedni és olvasni a főzés mellett. Szívesen töltötte az idejét a szabadban. A kedvenc színe a kék. Született két fia, a feleségét betegségben veszítette el három éve. A fiai a Szektán kívül születtek, az idősebbik nyolc éves volt, amikor csatlakoztak, a kisebbik csak öt. Mostanra a nagyobbik fiú velem egyidős lehetett. A férfi, aki vérfoltos köpenyben itt volt előttem egy oszlophoz feszítve, alig 39 éves és ma meg fog halni.

Egy sötét, magas alak sétált el köztünk, amivel teljesen kizökkentett.

– Ülj le, Kaisa! Nevetséges, amit csinálsz! – intett illő viselkedésre az apám hangja a megszokott „hivatalos helyen tartózkodunk" hangjával.

Eddig valóban meredten álltam, ezért gyorsan helyet foglaltam és a térdeimet kezdtem bámulni. Örültem, hogy ilyen későn kellett érkeznem, ha már órák óta hallgatnom kellett volna a kíváncsi pusmogást és néznem a férfi elernyedt testét, már régen zokognék.

Aztán ráébredtem, hogy édesapám érkezése nem jelentett semmi mást, minthogy a kivégzés hamarosan kezdetét veszi. Ahogy felemeltem csuklyával fedett arcomat, láttam, hogy az utolsó alapító tag is belépett a terembe. A kezében egy hosszú pengéjű, ívelt kést tartott. Ugyanilyet láttam most az apám kezében is.

– Ne fordulj el, Kaisa! Most nincs helye a szentimentalizmusnak. Tudni fogom, ha megteszed!

Nem volt időm válaszolni, mert apám felállt és négy másik társával a férfi elé sétált. Tudtam, hogy ő sem akarja megtenni, hogy ellenezte ezt az egészet, és mindet elkövetett, hogy életben maradhasson. A Szektában viszont nem létezett a kisebbség akarata, három a kettő arányban úgy szavaztak, hogy  meg kell halnia. A gondolat, hogy az én szelíd, csupa szeretet apám nemsokára egy kést fog döfni valakibe, aki szerinte ártatlan, valamit eltört bennem.

– Bátyáim, Öcséim, Nővéreim és Húgaim! Ez a férfi a Szekta ellen vétett! Mágiahasználóknak adott élelmet a Szekta szűkös forrásaiból. Véssétek emlékezetetekbe az arcát! – Az Első Alapító kegyetlenül felrántotta a fejéről a csuklyát.

Majdnem felsikoltottam. A Szekta egyik legfontosabb szabálya az volt, hogy az arcunkat senki sem ismerheti szüleinket, házastársunkat vagy gyermekeinket leszámítva, mert a mágusok ocsmány módon képesek olvasni az emberek arcvonásaiból, és kihasználják a gyengeségeiket. Mivel én a Szektába születtem, édesapám és sajátomon kívül életemben most először pillantottam meg valaki másét, és visszataszítónak találtam.

Sápadt bőrét elcsúfítottak a véraláfutások, szemei és ajkai fel voltak püffedve. Az állkapcsa és az orra mondhatni csálén állt, utóbbi alá vér száradt. A homlokán egy akkora púp nőtt, mintha tojást dugtak volna a bőre alá, a halántékán olyan mély vágás éktelenkedett, hogy a bőr lefordult róla és látható lett a húsát.

A teremben vágni lehetett a némaságot.

Az Első Alapító hosszasan beszélni kezdett a férfi bűneiről, de annyira ledöbbentett a látvány, hogy minden más érzékszervem kikapcsolt. Magánál volt, és mintha hálás lett volna azért, hogy végre nem takarja fejét csuklya. Jobbra pillantott, emeletekkel magasabbra. Követtem a tekintetét, és két szobormerev alakot vettem észre a tömegben. Összeszorult a szívem. A fiainak is részt kellett vennie a kivégzésen.

A két alak megremegett és az alacsonyabbik a másik mellkasába temette az arcát. A nagyobbik ugyanolyan rezzenéstelen, kőből faragott módon állt és bámult maga elé. A teremben közben elvágták a feszült csendet, úgy zúgott fel, mint egy méhkas, amikor megütik egy bottal.

Mire visszafordultam az egésznek vége lett. A padlóra csepegett a vér, hatalmas pocsolyába gyűlt, és a szélén ott állt az apám. A kezében véres kés, a ruháján vörös pöttyök. Nem láthattam, hogyan néz rám, de tudtam, hogy csalódott, dühödt tekintettel bámult rám.