Tintaárny /BEFEJEZVE/

11. A futás csak félmegoldás

Ismerős falak... ismerős utcák... minden kihalt és üres. A város pontosan tükrözte azt, ahogyan érzem magam. A lépteink kellemetlenül visszhangoztak, szinte még a köpenyünk suhogása is üvöltésnek hallatszott. Néha akaratlanul hunyorogtam, amikor ki kellett lépnünk az épületek árnyékából, és a délutáni nap sugarai elvakítottak. Az árnyékban legalább egy kicsit jobb volt.

Ha éreztem volna valamit, bizonyára hálás lettem volna Yasuonak, amiért bal kezével szorítja az én jobbomat, amiért nem hagy magamra, hiába akarok egyedül lenni. Néha rántott rajtam egyet, olyankor kicsit felébredtem a bódulatból, amibe a saját agyam zárt be. Néha a földre rántott, néha falnak lökött, néha maga után ráncigált. Én pedig hagytam.

Amikor elértük a Rabadon-folyó partját, úgy érzetem, kicsit visszatér belém az élet. Nagyjából ott járhattunk, ahol állítólag megcsókoltam valakit. Ahol állítólag megmutattam az arcom valakinek. Ahol csak arra emlékeztem, hogy elfogtak.

Olyan sebességgel törtek elő az emlékeim, hogy azt alig fogtam fel. Ami szintén megállíthatatlanul jött vele, az a zokogás. Lecövekeltem, kirántottam a kezemet Yasuo kezéből, és a földre guggoltam sírni.

Olyan erővel rázott a sírás, hogy alig tudtam magamat megtartani. Szorosan átkaroltam a felsőtestemet, ringtam előre-hátra. Egyre gyorsabban, felszínesebben kapkodtam a levegőt. Úgy éreztem, nem tudok rendesen lélegezni. Néha artikulálatlan üvöltések hagyták el a szám, nyálbuborék fújódott egyre nagyobbra az ajkaim közt.

És mindebből nem fogtam fel semmit. Csak annyit tudtam, hogy fáj.

Mire ismét elkezdtem felfogni a dolgokat, már a város külső részén jártunk. Az alacsony házak teteje felett tisztán látszódott a külvilágtól elzáró fal. A nap balról vakított el minket, ezért tudtam, hogy észak felé tartunk. Pontosan arra, ahol elkövettem az első hibámat. Ott, ahol életben hagytam azt a nőt. Ott, ahol nem voltam képes teljesíteni a parancsot. Ott, ahol...

Kiáltás hangzott a hátunk mögül. Léptek zaját hozta felénk az utca visszhangja.

– Gyere! – rántott rajtam nagyot Yasuo. Majdnem hasra estem miatta. Apám köpenyének ujjánál fogva húzott maga után egy árnyékos, zsúfolt sikátorba.

Belökött egy nagy konténer mögé, és gyorsan ő is mellém lépett. Talán tizenöt rendfenntartó rohant el az elkövetkező perceken belül a rejtekhelyünk előtt. Akadtak, akik legalább benéztek, de beljebb senki sem jött. Valahol meg tudtam őket érteni, émelyítő szagok terjengtek a sikátorban. Néha szerettem volna Yasuohoz szólni, de olyan mereven bámulta a zsákutca bejáratát, hogy nem mertem megtenni.

A kép, ahogy ott ül apám a rozoga széken, megkötözve, mosollyal az arcán egyre gyakrabban kísértett. Próbáltam elűzni, de hiába ráztam a fejem, a kép makacsul maradt. Egy idő után megadtam magam neki, és ismét a földre kuporodtam a bűzben. Yasuo egészen addig békén hagyott, amíg képes voltam némán zokogni.

Hosszúra nyúltak az árnyékok mire a kiabálás elhallgatott. Az élet – a mindennapi élet lassan visszaszivárgott a környékre. Yasuo kézen fogott, és a lehető legtermészetesebben megpróbált kivezetni a sikátorból. Egy idős néni lábai a földbe gyökereztek, amikor meglátott minket lehajtott fejjel elősettenkedni a sikátorból. Ráadásul kezén fogva. Szerencsénkre megjegyzés nélkül hagyta a dolgot.

Yasuo céltudatosan, de óvatosan haladt sarokról sarokra. Most vettem csak észre, hogy jobb kezében hosszú kardot tartott, aminek a hegye éppen, hogy csak elővillant a köpenyének szegélye alól Bizonyára ő is rendfenntartónak tanult, mint én.