Tintaárny /BEFEJEZVE/

10. Nem, ha rajtam múlik

Újra ugyanabban a sötét, dohos szobában találtam magam, ahol a beavatásomkor várakoztam, de most teljesen egyedül voltam, megkötözve. Éjjel kisértek át ide, ahol azóta nem tettem mást, csak vártam, vártam és vártam. Néha hallottam hangokat a folyosóról, de sosem tudtam eldönteni, hogy csupán csak léptek zaját hozza felém a visszhang, vagy emberi beszéd is tartozik hozzá.

A délelőttöm csendes elmélkedéssel telt, senki sem nézett felém. A Szektában nem volt komoly összetartó vallási erő, hacsak a mágiától való rettegést nem tekintjük annak. Olykor a rám törő rettegésben örültem volna, ha van velem valaki, akárki, aki megfogja a kezemet, és mond pár biztató szót. Még akkor is, ha az esetleg hazugság. Most azért is hálás lettem volna.

Egészen a délután kezdetéig úgy éreztem, mintha megfeledkeztek volna rólam. A fejem felett, pont, mint a beavatásunkkor, meghallottam az izgágán matató tömeget. Eszembe jutott a hangulat, amikor az első kivégzésre jöttem. Vajon az én halálomat is ugyanolyan izgalommal várják? A gondolattól is felfordult a gyomrom.

Újra láttam magam előtt azt a keveset, amit a kivégzésből láttam. A véres kést apám kezében... amikor idáig jutottam, akkor fogott el csak igazán a hányinger. Vajon apám fog megölni engem? Azonnal megbántam a durva szavakat, amiket neki mondtam, azt, ahogy vele bántam. Talán ezek voltak az utolsó közös perceink, és én tönkretettem. Félelemből és sértettségből... de ez nem számított. Csak az, hogy ez már örökre a lelkemen fog száradni.

Egy örökkévalósággal később nyílt ki először az ajtó. Annyira magam alatt voltam, hogy talán percekkel később értettem meg, mit mondott az alak, aki azóta már el is ment. Egy óra van még hátra. Az önsajnálat könnyeket csalt a szemembe. Taknyom és nyálam összefolyt, hátam mögé kötözött kezeimmel esélyem se volt megtörölni az arcomat.

Halkan nyílt az ajtó. Reszkettem. Próbáltam kicsire összehúzni magam. Szorosan behunytam a szemem, mintha máris lecsaphatna rám a vég. Mélyen belül csodáltam azt a férfit, hogy olyan csendesen, méltósággal fogadta a halálát.

- Kaisa! – nagy meleg tenyér simult az arcomra, és ismerős illatú köpeny kezdte törölgetni a könnyeimet.

- Apa? – csuklott át a hangom egy pillanat alatt megkönnyebbült sírásba.

- Chhh... - az ismeretlen hang valahonnan a szoba bejárata felöl érkezett.

Apám egy röpke pillanat erejéig ölelt magához, de az maga volt a teljes megkönnyebbülés. Ezután a hátam mögé lépett, és elkezdte kibogozni megkötött kezeimet. Végig nyugtatóan beszélt hozzám, én pedig ittam a szavait. Elhittem, hogy minden rendben lesz. Elhittem, hogy nincsen semmi baj. Elhittem, hogy megnyugodhatok.

Miközben egyre jobban oldódott a karjaimon a kötél szorítása, szemügyre vettem azt az alakot, aki apámmal érkezett. Makacsul nem mozdult a bejárat mellől, mintha már most távozni akarna. Köpenyén láttam, nálam két évvel fiatalabb fiú. Nem nézett felénk, de a topogó járásából ítélve türelmetlen lehetett.

Mivel nem mutatott nagy érdeklődést irántunk, minden zavar nélkül öleltem meg apámat, amint kiszabadultam. Nem tudtam, hogy a megkönnyebbüléstől, örömtől vagy megbánástól potyogtak a könnyeim, de megállíthatatlanul hullottak alá. Apám erősen ölelt, simogatta a fejemet és a hátamat.

– Úgy sajnálom! – szipogtam apám mellkasába.

– Tudom, kislányom! Nincs semmi baj!

– Nem gondoltam komolyan semmit!

– Jól van! Jól van! – bontakozott ki lassan, de határozottan az ölelésemből az apám. – Nincs sok időnk! Vedd le a köpenyed!

– De... - mutattam bizonytalanul az ajtóban álló fiúra.

– Igaz is! Kaisa, bemutatom neked Yasuot. Ő annak az embernek a fia, akit kivégeztek.

Nem is tudtam megmondani hirtelen, hogy min lepődtem meg jobban. Azon, hogy itt van ez a fiú, vagy azon, hogy apám ilyen könnyen bemutat minket egymásnak. Sosem voltam még ilyen intim helyzetben. Zavaromban el is pirultam, nem tudtam semmit se mondani.

– Kérlek, siess, Kaisa! Bármikor ránk nyithatnak!

– De miért vegyem le?

– Kérlek, ne kérdezz annyit, csak csináld!

Éreztem a feszültséget a hangjában. Nem akartam bajt, ezért hátat fordítottam a fiúnak, és levettem a köpenyemet. Apám is ugyanígy tett a sajátjával. Azután kivette a köpenyemet a kezemből, és a sajátját adta át.

Apámnak széles vállai voltak, a vak is láthatta, hogy az én női szabású köpenyem erőteljesen feszül rajta. Mivel meztelennek éreztem magam, gyorsan belebújtam apáméba. Úgy csüngött rajtam, hogy attól megint kicsi gyermeknek éreztem magam, aki a szülei ruhájába bújik játékból. A ruhadarab széle még a földet is elérte, kicsit húztam magam után.

– Figyelj rám, Kaisa! Yasuo tudja az utat. Nincs jó modora, de bízhatsz benne! Vigyázni fog rád! Biztonságos helyre visz!

– Hova? És miért ő?

– A Szektán kívülre.

– Tessék? – fel sem fogtam, hogy ez mekkora és milyen változást hoz az életembe.

– Itt már nem vagy biztonságban.

– De... de miért ő visz el? Miért nem te?

Közben apám rendezgette a dolgokat, helyet foglalt azon a széken, ahol egészen eddig én is ültem. A kezembe nyomta a kötelet, amivel meg voltam kötözve.

– Kötözz meg! Siess!

Akkor megértettem apám tervét, és jobban pánikba estem, mint pár perccel ezelőtt, amikor megérkezett. Ledobtam a kötelet a földre, és lassú lépésekben elkezdtem elhátrálni apámtól. Ő felpattant, és két markába fogta az arcomat, kényszerítve, hogy nézzek a szemébe.

– Figyelj rám, Kaisa! Odakint fegyveres őrök vannak. Ketten jöttünk be, nem sétálhatunk ki innen hárman. Ezt megérted, ugye? – bólintottam egy aprót, miközben egyre nagyobb gombóc nőtt a torkomba. – Mindent azért csináltam, hogy biztonságban tudjalak téged! Hoztam hibás döntéseket. Ez az egész Szekta... egy hibás döntés volt!

Próbáltam ellenkezni vele, de szép csendesen belém folytatta a szót. Némán hullottak a könnyeim.

– Előtted még ott van az élet! Nekem volt egy csodálatos feleségem, egy még annál is csodálatosabb lányom! – A dicsérettől mosolyra görbültek az ajkaim, és még több könny öntötte el a szemeimet. Sosem volt még ennyire keserédes apám szeretete. – Mindent megkaptam az élettől... de te még nem! A lányom vagy, Kaisa! Az én feladatom az volt, hogy óvjalak, neveljelek! Belátom most már, hogy túlzásba vittem. Tudom, hogy félsz, de meg fogod találni a helyed a kinti világban!

Szorosan magához ölelt. Akkora erővel szorított, mint még soha. Összetörtem volna a karjai közt, ha az megment mind a kettőnket. Láttam a biztató mosolyt az ajkain, az elhatározást a tekintetében. Csodáltam őt, felnéztem rá, ugyanakkor üvölteni tudtam volna vele, amiért ez teszi. Egész életemben ő volt az egyetlen menedékem, a biztos pont az életemben... és most végignéztem, hogy méltóságteljesen leül arra a rozoga, kis székre, és egy ismeretlen fiú kapkodva összekötözi a kezeit. Most, hogy ő ült ott, a kivégzésre várva helyettem, én is helyet cseréltem volna vele.

Még egyszer, utoljára én is két kezem közé fogtam az arcát. A könnyeim az orcájára potyogtak, miközben remegő ajkaimmal egy hosszú, utolsó csókot nyomtam a homlokára. Fájt a mosolya, de én is mosolyogtam.

– Szeretlek, apa!

– Én is szeretlek, Kaisa!

Majd megragadtam az ismeretlen fiú kezét, hogy átvezessen egy új valóságba.