Tintaárny /BEFEJEZVE/

16. Apám öröksége

Vérfagyasztó sikoltások szólamára tértem magamhoz. Úgy éreztem, csak egy pillanat telt el azóta, hogy az álom végre rám talált. Yasuo üvöltésének a hangja, verejtékező, reszkető testének a látványa túl sokáig kísértett, és most újra sikítások töltötték be a levegőt, de ez nem csak egy embertől származtak.

Alig nyitottam ki a szemem, máris láttam a táncoló fényeket beszűrődni a tetőablakomon. Odarohantam, és mintha a mesebeli Pokol emelkedett volna fel ebbe a világba: minden lángolt, ami meggyulladhatott! Odalent pániktól gondolkodni képtelen emberek szaladgáltak amerre biztonságot sejtettek, de voltak, akik egyenesen a halálukba rohantak bele.

Egy utcával odébb, bokáig érő kabátos alakokat láttam vonulni. Nem tudtam megítélni, hogy a Szekta csupán csak folytatta a peremterületek meghódítását, vagy rám és Yasuora vadászik. Önmagamon lepődtem meg, hogy dühömben ökölbe szorul a kezem.

A hátam mögül hallottam Yi kiabálását, ajtók csapkodását. Én is kirohantam a szobámból, éppen láthattam Yasuo fehér hajjal fedett fejbúbját, ahogy eltűnik lefelé rohanva a lépcsőn. Utána vetettem magam, és már a lépcső felénél kiabáltam Yinek.

- Miben segíthetek?

- Semmiben! – A durva válasz olyan gyorsan késztetett megállásra, hogy fenékre ültem a lépcső kemény falapján. Kiszúrtam, hogy Yasuo gúnyosan mosolyog az orra alatt. Az ajka még vértelen volt, az arca sápadt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy gunyoros modora ne legyen ugyanolyan visszataszító, mint eddig is.

- Miért?

- Nem vennénk hasznodat. Maradj a házban! – határozottan parancsnak hangzott. – Gyerünk!

Yi, Udyr és Yasuo nem vesztegettek több időt rám, nagy lendülettel kirohantak a házból a káoszittas éjszakába. Hallottam kintről a segélykiáltásokat, bent mégis csengett a fülem a némaságtól. Lassan felálltam, bizonytalan, tétova léptekkel sétáltam le a földszintre. Rosszul voltam, hogy odabent vagyok, mikor a fal túloldalán emberek szorulnak segítségre.

Odasettenkedtem a bejárati ajtóhoz, mintha bárki is látna. Jobb karommal ingerülten beleütöttem az ajtóba. Könyékig lezsibbadt a kezem, a dühöm fokozódott ahelyett, hogy tompult volna. Nem voltam képes odabent ülni.

Minden megfontoltság nélkül lenyomtam a kilincset, lerohantam a lépcsőn, és megragadtam az első velem szembe rohanó ember felsőjét. A köpcös, idősödő férfi rémülten bámult rám, remegett az ajka, vergődött, hogy engedjem el. Hiába szólongattam, nem adta jelét annak, hogy felfogná, mit kérdezek, úgyhogy pofon vágtam.

– Ember, hallja, amit mondok? Hol van a kórház?

Remegő ujjakkal mutatott arra, amerre amúgy is rohant, ezért elengedtem és követtem. Alig kellett három sarkot megtennünk, láttam a nagyobbacska épületet, ami szerencsére nem fából, hanem főleg kőből épült. A bejárat előtt nem csak sebesültek, hanem menedékre várakozó, kétségbeesett emberek is tülekedtek.

Egy ember, aki egykor fehér ruházatot viselt, de a vér és a levegőben szálló hamu bordóra mocskolta a ruháját, elkeseredetten üvöltözött, hátha túl tudja harsogni a tömeget. Olyan embereket keresett, akik tudnak elsősegélyt nyújtani. Kitartóan törtem felé az utat, hogy jelentkezzek a feladatra.

Azon az éjszakán számtalan szörnyűséget láttam: égési sérüléseket, törött, húsból kiálló csontokat, leszakadt végtagokat, kiszúrt szemeket, félig agyontaposott embereket. Könyékig vér és emberi testekből származó gennyes, csúszós váladék borította a karomat. Egyik sérülttől rohantam a másikhoz, miközben még legalább százan könyörgött enyhülésért, így vagy úgy.