Tintaárny /BEFEJEZVE/

4. A beavatás

Éjjel haraggal és dühvel a szívemben feküdtem le. Haragudtam a Szektára, ahol élek, mert úgy éreztem, olyan embereket bánt, akik nem érdemelik meg, és haragudtam a külvilágra, amiért ugyanezt tették az apámmal... és azért, mert miattuk létre kellett jönnie a Szektának. Ez a harag nem hagyta aznap éjjel, hogy aludjak, és azt sem hagyta, hogy másnap bemenjek a rendfenntartók kiképzőhelyére és leszereljek.

Mindenre dühös voltam, ami körülvett. Magamra is, amiért tehetetlen voltam, és csak annyit tehettem, hogy átkaroljak egy fiút és bekötözzek néhány sebet. Tenni akartam valamit, valamit, ami megváltoztatja az életünket, valamit, amitől jobb lesz, mint most. Nem akartam a saját népem, közösségem ellen fordulni, ezért csak egy megoldás maradt. Részt kell vennem a külvilág beolvasztásában. Ha egyszer már mind a Szektához fogunk tartozni, akkor nem lesz olyan külső fenyegetés, ami miatt embereknek kéne megsérülnie vagy meghalnia. Ha egyszer már mind a Szektához fogunk tartozni, békében élhetünk.

Attól kezdve a szabad perceimet, amennyire csak tudtam, a gyakorlótéren töltöttem. Bábukon gyakoroltam, hogy kell valakit lefegyverezni, ártalmatlanítani, megsebesíteni, fojtogatni és megölni, ha szükséges. A kiképzőink minden nap beszédet tartottak reggel, délben és este. Lelkesítettek minket, és szónoklataikban mindig megemlítették, hogy a Szekta jövője a mi kezünkben van. Éreztem a lelkemben, hogy megérintenek ezek a szavak. Azt akartam, hogy hasznos legyek, hogy békét és gyarapodást hozzak a Szekta életébe. Azt akartam, hogy számíthassanak rám.

A félkarú kiképzőtiszt többször elismerően biccentett felém, ha jól teljesítettem egy feladatot. Sokszor példálózott velem. Kiemelte a kitartásomat és az elkötelezettségemet a Szekta döntései mellett. Persze sosem kellemes dolog jó pozitív példának lenni. Az évfolyamtársaim egyre visszahúzódóbbak lettek tőlem, és én sem voltam túl kommunikatív ezekben az időkben. Az egyetlen egy ember, akivel beszélni akartam, az Ő volt... de Ő attól kezdve egyszer sem jött a gyakorlótér közelébe.

Minden alkalommal, amikor hazamentem, olyan útvonalakon sétáltam, amerre ketten mentünk, meglátogattam azokat a helyeket , ahol együtt jártunk. Minden nap az utam a Rabadon-folyó partján fejeződött be a korlát mellett, ahol akkor éjjel találkoztunk. Szerettem volna ottmaradni, hátha felbukkan, de apámnak szüksége volt rám.

Orvosok jártak hozzánk, és vizsgálták meg apámat, de mindannyian ugyanarra a megállapításra jutottak: apámat mágia fertőzte meg. Kezdetben ijesztően gyenge volt, de napról napra egyre erősebb lett, és egy hét alatt már eljutott odáig, hogy egyedül is fel tudott kelni az ágyból.

A rejtélyes tintát rongyokkal mostam fel akkor este a padlóról, és üvegbe zártam. Mind a két karomról leöblítettem bő vízzel, a ruháimat viszont csak következő nap akartam kitisztítani. Meg akartam mutatni a tintát az orvosoknak, hátha segítségükre lesz, de az üvegbe zárt anyagdarabok teljesen megtisztultak. Pontosan úgy, mint az összes ruha, amit feketére festett a tinta. Mágia volt, engem pedig szorongás fogott el, ha erre gondoltam. Tudtam, hogy félnem kell ettől az anyagtól, és én rettegtem is. Azért, hogy megkönnyebbüljek, el kellett égetnem mindent, ami a tintához ért. Attól tartottam, hogy ha el tud tűnni, akár újra meg is jelenhet.

Alig másfél héttel később megérkezett a magasnyomású levegővel működtetett csőpostán az első olyan üzenet, amit nekem címeztek. Egy meghívó, ami a holnapi beavatásomra szólt. Ez volt az a nap, amikortól nagykorúnak számítok, és a Szekta teljes jogú tagjává válok. Munkát kell vállalnom, és mindannyiunk jólétéért dolgoznom. Azt a szeretetet és biztonságot, amiben eddig felnőttem, már nekem kell másoknak megadnom, hogy amikor öreg és tehetetlen leszek, visszakapjam mindezt a nálam fiatalabbaktól, ahogyan azt a lefelé áramló hála szabályai előírják.