A napsugarak furcsa, nem megszokott szögben sütöttek a szemembe. Egy jó nagy nyújtózkodással átmozgattam a rövid, de mély alvásban elgémberedett tagjaimat, és kinyitottam a szememet. Majd szinte azonnal a gyomromhoz kaptam a fájdalmas éhség érzete miatt. Az utolsó étkezésemet még apámmal töltöttem együtt, aminek lassan már két napja.
A szobámba gond nélkül íveltek be a napsugarak, mert nem volt függöny vagy árnyékoló, ami útjukat állhatta volna. A porszemek lassú keringőt jártak a levegőben. Lejjebb toltam a bűzt árasztó köpenyt, amivel egész éjszaka takarództam, hogy ki tudjak mászni az ágyból. Az ajtó túloldaláról zörgést és motoszkálást hallottam. Némi habozás után az ágyon hagytam apám köpenyét, és a nélkül léptem ki az ajtón.
Én voltam az utolsó, aki aznap reggel felébredt. A tegnap odalent látott nagydarab férfi, aki kétséget kizárólag az este megemlített Udyr lehetett, azon fáradozott, hogy valami reggelit összeüssön. Az öltözéke hasonlóan zavarba ejtően hiányos volt ezen a reggelen is, csak egy fehér, konyhai köténnyel lett több, ami elég keveset takart a felsőtestéből.
Az étkező asztalnál Yi ült, – rajta legalább most volt felsőruházat is – és egy fiatalemberrel beszélgetett, aki minden bizonnyal Yasuo volt. Rögtön megdöbbentett, hogy ugyanolyan pigmenthiányos, fehér haja van, mint nekem, habár a bőrét nem láttam olyan lehetetlenül áttetszőnek, mint a sajátomat. A fél arcát fekete öltések tartották össze, már messziről is látszódott, hogy annak a vágásnak egy életre nyoma fog maradni.
– Jó reggelt! – köszöntöttem a társaságot, amire csak Yasuo és Yi felelt. Miközben az asztalhoz értem magamon éreztem mind a hármójuk súlyos pillantását. Igyekeztem úgy helyet foglalni, hogy lehetőleg ne kelljen közvetlenül senki mellé se leülnöm. – Ma beszélünk végre arról, hogy mit akarsz tőlem? – szegeztem egyenesen a kérdést Yi felé.
– Pontosabban tőletek – erre összenéztünk Yasuoval. Nem tudtam megállapítani pontosan milyen színű a szeme, de nem festette pirosra a vér az íriszét az biztos, tehát nem lehetett albínó, mint én. – Reggeli közben szót ejtünk róla.
Udyr mintegy végszóra egy hatalmas faragott fatányért tett az asztal közepére, amit az egyik kezében egyensúlyozott. Másik kezében fogta a tányérokat és az evőeszközöket. Már akaratlanul ugrottam, hogy segítsek szétosztani az étkészletet. Udyr szemöldök ráncolva nézte végig mit teszek, majd zordan közölte, hogy a helyén ülök, ezért kénytelen voltam helyet foglalni Yasuo mellett, szemtől-szemben Yivel.
A nagy tányéron bőségesen akadt étel: lágy közepű, krémes tükörtojás, ropogósra sütött szalonna, aprított zöldségek és roppanós héjú belül foszló kenyérszeletekkel. Hatalmasat kordult a gyomrom a finomságokra, mert már több mint egy napja nem ettem, és nem szégyelltem szinte púposra szedni a tányéromat étellel. Nem tudhattam, hogy reggeli után rögtön utcára leszek-e téve, és még egy menekülést nem akartam korgó gyomorral végigcsinálni.
Olyan jól esett az étel, hogy még a hideg is kirázott tőle. A falatok mintha csak szétolvadtak volna a számban és visszatért volna a testembe az élet. Yi vidám mosollyal figyelte, ahogy evőeszköz nélkül, két kézzel pakolom teli a fejemet. Yasuo mellettem sem viselkedett sokkal különbül, pelyhedző bajszáról már csüngött lefelé pár csepp szalonnazsír.
– Mit tudtok a mágiáról, fiatalok? – mosolygott mind a kettőnkre Yi.
Hatalmas bánatomra pont úgy éreztem magam, mint aki nem bír többet enni, pedig még a negyedét sem pusztítottam el annak, ami a tányéromon volt. Ahogy elnéztem Yasuot is verte mellettem a víz, hogy be tudjon kapni még egy pár falatot. Pihenésként jól esett egy kis csevej.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Tintaárny /BEFEJEZVE/
Hayran KurguKaisa Rabadonváros Szektájába született, sőt ő volt az egyik oka a Szekta megalapításának. Szorgalmasan tanult, ismerkedett egy kedves, de nála alacsonyabb rendű fiúval és készült arra, hogy szerepet vállaljon húsz éves korától a város rendfenntartó...