Tintaárny /BEFEJEZVE/

5. Túl késő futni

Másnap korán reggel érkezett az üzenet, ami tartalmazta az első megbízásomat. Meg volt adva a hely és az időpont, ahol még aznap jelentkeznem kellett. Nem hagytak sok időt felkészülni, alig két órám maradt. Magáról a megbízásról nem esett egyetlen egy szó sem, tájékoztatást helyben fogok kapni a pontos részletekről.

Apám még aludt. Gyengélkedett még, és az egész napos beavatási szertartás kimerítette. Mire este hazaértünk mind a ketten, csak álmosan gratulált és elcsoszogott a saját lakrésze felé. Nem volt alkalmunk beszélgetni a beavatásomról, pedig számtalan kérdés kavargott bennem. Ahogy végignéztem a beavatottakon, nem okozott mindenkinek akkor fájdalmat és vérveszteséget ez a ceremónia, mint nekem. Nem értettem, miért kellett a húsomba harapnia az Első Alapítónak, és azt végkép nem, hogy honnan tudja a nevemet, mikor az egyetlen egy hozzátartozóm, aki ezt ismerheti, az az apám. Kellemetlenül éreztem magam, mint akit nyilvánosan levetkőztettek.

Ismét csak egy rövid üzenetet tudtam hagyni apámnak, amiben nem ígérhettem semmit, hogy mikor érkezem, de megkértem, hogy kívánjon sok sikert az első megbízásomhoz.

A megadott cím a városnak egy olyan pontján volt, ahol nem jártam gyakran, egészen fent északon, gyakorlatilag az utolsó utcában, ami még a Szektához tartozott. A fal, ami elválasztotta egymástól a város két felét, elég eklektikusnak látszott. Voltak részek, amik fából épültek, voltak, amik kőből, és voltak, amik egykori épületek romjaiból, betontömbökből. A kapuk is hasonló változatossággal készültek. A falnak funkciója volt, nem esztétikai szerepe.

A kijelölt helyen még hat másik egykori évfolyamtársam várakozott, mind magas teljesítménnyel végeztük el a rendfenntartó iskolát. Mintha csak az én érkezésemre vártak volna, ajtót nyitottak nekünk, és beinvitáltak a poros-pókhálós, földszintes kis házba. A legnagyobb szobába kísértek minket, ahol már várt ránk egy idősebb nő. Ez a helyiség hamar fullasztóvá vált, pedig csak kilencen tartózkodtunk odabent.

Nem volt elég hely, ezért állva maradtunk. Mindannyian kaptunk egy mappát, benne rengeteg dokumentummal. A város északi oldalán található városrész elnagyolt térképe, néhány hivatalos irat és leírás volt benne. Egy lista nevekkel, feltételezhető mágikus képességekkel. És arcok. Megannyi változatos arc. Lenyűgöző volt!

Az idősebb nő magyarázni kezdett, miközben átlapoztuk a kapott mappákat. A feladatunk az volt, hogy nagyjából két hektárnyi városrészt kiürítsünk, és a Szekta szolgálatába állítsuk a területet. Az útvonal, a tempó, amiben haladnunk kellett... minden meg volt tervezve. Az akciót egy naposra tervezték, ha szerencsénk van, este már otthon aludhatunk.

Ha ellenállásba ütköztünk, meg kellett ölnünk az illetőket. Nem megölhettük, hanem meg kellett ölnünk. Nagyot nyeltem.

Alig tizenöt percet kaptunk felkészülni. A házba már elhoztak minden szükséges felszerelést: könnyű védőmellényeket, fegyvereket, jelzőfelszerelést. Mindenki erősségeihez illő eszközöket kapott, így nekem két félautomata pisztoly és egy távcsöves puska jutott. Nem húztuk az időt, ahogy letelt a negyed óra az idősebb nő kiparancsolt minket. A kaput védő rendfenntartók készen álltak arra, hogy kiengedjenek minket.

Kintről hallhatták a mozgolódást, mert egy kisebb csoport gyűlt össze a kapu előtt, tisztes távolságban. Ahogy megláttak minket állig felfegyverkezve, csuklyával a fejünkön, annyi felé szaladtak, ahányan voltak. Pillanatok alatt eltűntek a szemünk elől, mint a patkányok az üregben. Legbelül arra számítottam, hogy azonnal ránk fognak támadni, de végül is okosabb gondolat szétkürtölni a hírt, hogy a Szekta elfoglalja a városrészt, és szervezettebb ellenállást indítani. Úgy gondoltam, hogy dél körül már számíthatunk támadásra vagy rajtaütésre. Sajnos a helyzeti előny, a város ismerete náluk volt, nekünk csak „nagyjából" megrajzolt térképeink voltak, de bíztam a felettesem utasításaiban.