Tintaárny /BEFEJEZVE/

20. Lehull az álarc

Másnap már legalább fél órával a tetoválószalon kinyitása előtt a küszöbön toporogtam. Udyr természetesen nem jött most reggelizni, úgyhogy esélyem sem volt akkor a nyakába zúdítani a kérdéseimet, de talán jobb is volt így, hogy nem mindenki előtt faggatózok.

Hallottam a zár kattanását, a kezem rakétaként száguldott a kilincs felé. Olyan gyorsan türemkedtem be, hogy Udyrnak hátra kellett ugrania, nehogy leüssem az ajtószárnnyal.

– Helló! – köszöntem kissé ziláltan, majd gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót. Hallottam ugyan Voliber morgását, de nem volt több kellemes háttérzajnál.

– Kaisa! Mit keresel itt? – vonta fel az egyik vaskos szemöldökét a megtermett férfi.

– Yi mondta, hogy téged faggassalak, ha az alku érdekel – vágtam egyenesen a mondandóm közepébe. Beljebb sétáltam, és mivel más alkalmas hely nem akadt, ahol helyet foglalhattam volna egy hosszú és mély beszélgetéshez, a tetoválóágy szélére ültem.

Udyr egy jó nagyot sóhajtott, megdörzsölte kicsit ráncokba szaladt homlokát, csüggedten, de legalább közelebb jött. Mélyen ülő, sötét szemeivel kissé félelmetesen nézett rám, de el voltam kötelezve amellett, hogy most már teljesen kifaggatom.

– Mit akarsz tudni, kislány? – kérdezte egy újabb sóhaj kíséretében. Semmi bántó nem volt a becézésében, sokkal inkább éreztem kedveskedőnek.

– Azt mondogatjátok, hogy azt kérik a tinta erejéért, ami a legjobban fog fájni? Honnan tudják? A szellemek látják a jövőt?

– Nem.

Hosszú csend állt be köztünk. Udyron láttam, hogy abban reménykedik, ennyivel megússza a kérdésözönömet.

– Kérlek, ne barkóbázz velem!

– Én látom a vágyaidat, az igazán mély, belső vágyaidat – fogott bele a részletesebb magyarázatba. – Érzem, hogy kikhez kötődnek az érzelmeid. Ezt gátolják meg a szellemek, mert a legtöbb ilyen vágyhoz az ő erejük igazából felesleges. Ha elszakítanak a valódi célodtól, csak az marad, amiért eladtad. – Attól, ahogy mondta, és ahogy mélyen a szemembe nézett, kirázott a hideg. – Van, akinél bejön és valóban fájdalmas pontra tudnak tapintani, de van, akinél sosem.

– Meg tudod mondani, én mire vágyom? – Válaszul Udyr felém nyújtotta a kezét, én pedig hatalmas mancsába illesztettem pöttömnek látszó kezeimet. A dohányzöld tinta kiszivárgott a bőre alól, és könnyedén járt egy körtáncot a kezeink körül.

– Család és szerelem – mondta ki a végső ítéletet Udyr, mire isszahúztam a kezemet.

– De amíg létezik a Szekta... - kezdtem volna bele a monológomba, de máris erőtlennek éreztem magamat.

– El is mehetsz, Kaisa – vágott bele az első adandó alkalommal Udyr. Valamiért kétségbeestem ettől a lehetőségtől. – Mondd meg, mégis mi köt ide?

– Én... nem is tudom – vallottam be nem is olyan nehezen, mint az vártam volna. – Felelősnek érzem magam.

– Az elődeink tetteiért nem nekünk kell felelnünk. Önálló életet élünk. Megvan a lehetőséged, hogy válassz! – Udyr szavaira Voliber morgása a háttérben felerősödött.

– És ha én ezt az utat akarom választani? – erősködtem, de csak azért, mert éreztem, elég közel jár ahhoz, hogy meggyőzzön.

– Miért választanád? Mi hajt?