Tintaárny /BEFEJEZVE/

6. Lelkiismereti kérdés

A küldetésünket azonnal felfüggesztette a parancsnokunk, és kiadta a parancsot, hogy vissza kell térnünk a kiindulási pontra. Egyik társunkat előreküldte egy üzenettel, kivezényelt minket az utcára, és két embert állított elém, kettőt mögém. A négy társam feladata az volt, hogy szemmel tartsanak, és ha menekülni akarok, állítsanak meg bármi áron. Szinte minden felszerelésemet elkobozták. Azért a parancsnokunk a biztonság kedvéért a hátam mögött összebilincselte a kezemet.

Feszített tempóban, de gyászos csöndben haladtunk az északi kapu felé. Az egyik frissen végzett katona próbált érdeklődni, hogy miért függesztettük fel a műveletet, és miért kellett megbilincselni engem, de a parancsnokunk azonnal csendre intette.

Az utcákon nem találtunk embereket, olyan csend volt a városban, mintha temetőben lennénk. Még az ablakokból se figyeltek minket kíváncsi tekintetek. Mégis úgy lehajtottam a fejem, mintha egy hatalmas tömeg előtt kellene szégyenkeznem.

Valóban szégyelltem magam. Gyenge voltam, és nem bírtam meghúzni a ravaszt. Az a nő undorodott tőlem, elítélt... és én mégsem voltam képes arra, hogy elvegyem az életét. Tisztában voltam vele, mi a parancs, felkészülhettem volna jobban is lélekben, hogy ez megtörténhet. Nem akartam mentegetni magamat. Nem számított semmit, hogy tömeges összecsapásra számítottam, ahol emberformákra kell csak célozni, nem kell a másik szemébe nézni. Ki kellett volna tudnom végezni, még így, szemtől szemben is.

A férfira gondoltam, aki elmenekült. A nő valószínűleg a felesége lehetett, a tizenéves forma lány pedig a gyermekük. És mind a kettőt agyonlőttük... gyorsan elfojtottam a gondolataimat, mert tudtam, hogy ezek nem vezetnek jó útra. Senki sem hibás, csak én. Azért van rajtam a bilincs, mert megtagadtam a parancsot.

A kapuban már vártak ránk tapasztaltabb katonák, azt a négy társamat váltották fel, akik eddig körülfogtak. Mindenkit utasítottak, hogy szolgáltassa vissza a bevetésre kapott felszerelését, majd elmehettek, csak én maradtam a házban. Sokan felém pillantottak, miközben kisétáltak, de senki sem mert már hozzám szólni.

Bevezettek egy sötét szobába, ahol ideiglenesen megszabadulhattam a bilincstől, hogy levegyék a kabátomat. Megalázva, szinte meztelennek éreztem magam a csuklya nélkül. Fényt irányítottak rám, amitől hunyorognom kellett. A szobában legalább három ember hökkent szisszenését hallottam, ahogy a fény megvilágította pigmentektől mentes arcomat. Vonakodva jött közelebb egy alak, akiből semmit se láttam a fény miatt, és bilincselte a karomat az asztalhoz, ami mellé le lettem ültetve. Majd ugyanez az ember helyet foglalt velem szemben. A sziluettjének formáját is alig tudtam kivenni a fényözön miatt.

– Nos... azért vagyunk itt, hogy kiderítsük mi történt.

A kihallgató hangja alapján fiatal férfi lehetett, nem gondoltam volna sokkal idősebbnek saját magamnál. Udvarias volt, ugyanakkor rideg is.

– Jelen van egy közjegyző, aki rögzíti minden szavunkat. Szeretném megkérni, hogy csak akkor szólaljon meg, ha kérdezem. Őszinte, rövid, és egyenes válaszokat várunk el. Ez érthető? – bólintottam. – Legyen kedves szóban válaszolni a feltett kérdésre!

– Igen, érthető.

– Rendben. Akkor felteszem az első kérdést. Egyértelmű volt Ön számára a feladat, amit ma reggel kapott?

– Igen.

– Legyen kedves, ismételje el!

– Csapatban el kellett hagynunk a Szekta területét, kiürítenünk egy megközelítőleg 2 hektárnyi külső városrészt. Ezen a területen lakókat pedig vagy rá kellett bírnunk arra, hogy elköltözzenek, vagy csatlakozniuk kellett a Szektához.