Tintaárny /BEFEJEZVE/

19. Múltbéli kapcsolatok

A Maszkos Ember szinte egészen az utcáig kísért, ahol a tetoválószalon is állt. Már a sarokról is láttam, hogy odabentről szűrődnek ki a fények. Kísérőm még mindig nem volt hajlandó tovább jönni. Hiába faggattam róla, hogy hol lakik, mit csinál, ha nincs a többiekkel, egy kérdésemre sem válaszolt. Kicsit jobban megértettem most már őt, vagy legalább ismertem a tetteinek okait. Nehéz lehetett folyamatosan az öccse közelében lenni úgy, hogy ő idegenként tekint rá. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez rám is igaz.

Csendesen elváltunk egymástól, és őt azonnal el is nyelte a sötétség. Néhány lépéssel később elgondolkodva álltam a tetováló bejárata előtt. Pár napja vagy egy hete, ki tudja mikor... azért indultam igazából el, hogy kifaggassam Udyrt.

Azon kaptam magamat, hogy a tenyerem már az ajtólapon pihent, de úgy éreztem, most semmi se tudna rávenni arra, hogy erőt fejtsek ki és benyissak. Újra meghódított magának a fáradtság, és egy kicsit féltem, hogy Voliber ismét szabadon garázdálkodik.

A karom a törzsem mellé hullott. Inkább az épület oldalához kullogtam, felvonszoltam magam a nyikorgós lépcsőn, és legnagyobb meglepetésemre a teljesen üres, de meleg fényben fürdőző szobába nyitottam be. Legbelül egy kicsit örültem, hogy nem találkozok senkivel.

A lehető leghalkabban a csigalépcsőhöz osontam. Amikor olyan magasságba értem körbe kémleltem, de sehol sem láttam senkit. Felértem az emeletre, és már fél lábbal át is léptem a szobám küszöbét, amikor meghallottam, hogy a hátam mögött nyílik a másik szoba ajtaja. Előre sóhajtottam.

– Hé, Kaisa! – hallottam mögülem Yasuo cseppet sem barátságos hangját.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy gyerekes leszek. Úgy csinálok, mint aki meg se hallotta, bemegyek a szobámba és lefekszem... bár Yasuoból kinéztem, hogy nem feltétlen ismeri a személyes tér fogalmát és utánam jön, úgyhogy inkább csak erőt vettem magamon, és erőltetett mosollyal az arcomon megfordultam.

– Neked is, szia, Yasuo! – Egy biccentéssel vette tudomásul a gúnyolódásomat, de nem láttam rajta, hogy megértette volna az okát.

– Kérdezni akarok valamit.

– Fuuuu... - fújtattam egy nagyot. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy már ő is lassan húsz éves lesz, és azon kívül, hogy együtt menekültünk el a Szektából és jelenleg egy fedél alatt élünk, igazából semmi közünk egymáshoz. Nem dolgom, és már esélyem sincs egy kis illemet nevelni belé, ezért jobban teszem, ha ezt elengedem. – Hallgatlak!

– Mit tudsz a Maszkos Emberről? – rontott Yasuo ajtóstól azonnal a házba.

A kérdés azonnal felrázott. A testem megint kapott egy jelentős adrenalinlöketet. Már nem tudtam eldönteni, hogy a saját magamnak okozott végkimerültség vagy egy szívroham a reálisabb halálok, amit valamelyik testvér fog okozni nekem.

Lassan ráébredtem, hogy tátott szájjal állok Yasuoval szemben, és néhány ööömmm-ön és hmmm-ön kívül semmit sem vagyok képes kinyögni. Amikor a Maszkos Embernek megígértem, hogy hallgatok, nem csak azért tettem, hogy elmúljanak a görcsei, azt hittem annyi lesz a dolgom, hogy csendben maradok... erre még fél óra sem telt el, és Yasuo lehet, hogy rákérdezett. De még csak lehet!

– Ömm... Tudnál pontosítani? – nyögtem ki végre valami értelmeset is.

– Láttam, hogy sok időt töltötök kettesben – az arca erre egészen kipirult, szinte haragosan nézett rám, mintha elvettem volna tőle valamit. Talán ő is sejti, hogy a Maszkos Ember valójában a bátyja? – Ma is láttam, hogy elmentetek kettesben sétálgatni – most már biztos voltam benne, hogy az, ami felém árad nyers düh. Valamiért nyeltem egy nagyot, és tettem egy lépést még hátra. Teljesen a szobámban álltam, készen arra, hogy Yasuo arcába csapom az ajtómat, ha nekem esik. – Azt ne mondd, hogy csak egymás mellett sétálgattok és egy szót sem szoktatok váltani.