Tintaárny /BEFEJEZVE/

21. A végső elhatározás

A dal hirtelen ért véget, úgy éreztem magam, mint akit transzból rántanak ki. A tömeg körülöttem egy emberként tört ki tapsviharban. Ösztönösen felemeltem a kezem és összeütögettem a tenyeremet, de sokkal inkább arra koncentráltam, hogy mi zajlik le Yone és Yasuo közt. Yasuo színpadiasan meghajolt, míg Yone ülve maradt, és ő is csatlakozott a tapsolók táborához. Büszkén nézett a testvérére.

Halkult a taps, oszlottak az emberek. Yasuo a ruhájának belső zsebébe süllyesztette a furulyáját, szembefordult a bátyával. Yone lassan állt fel, mintha Yasuo szúrós pillantása akadályozná a mozgásban. Nem is volt nagyon mehetnékje, teljesen feleslegesen porolgatta a térdén fehér ruháját, egyértelműen nem ő akarta kezdeményezni ezt a beszélgetést.

– Ezt a dalt - kezdte végül Yasuo –, az édesanyám írta és tanította meg nekem. A temetésén játszottam legelőször nyilvánosan. Majd utána az apámén. Nemrég egyedül elpróbáltam, és valami hiányzott. Nem gondoltam, hogy valójában valaki más hiányzik.

Yone tekintetéből olyan fájdalom sugárzott, hogy szinte már én is megéreztem. Úgy éreztem, nem láthatnám ezt a pillanatot, nincs hozzá igazán közöm. Zavarba jöttem, és gondolkodás nélkül hátat fordítottam nekik, bevetettem magamat a standok és emberek közé.

Még mindig kényelmetlen volt egy kicsit a tömegben tartózkodnom. Yone általában az álarcával feltűnőbb jelenség volt, mint én az albínófehér hajammal és vörös szemeimmel. Most észre sem vettem, hogy furcsán tekintgetnek rám, vagy olykor hozzámérnek az emberek, mert a gondolataim nem a jelenben jártak.

Emlékeztem a Szekta első kivégzésére, egy fiúra, aki elfordult. Tudtam, hogy az a fiú a fia volt a férfinak, akit az én apám végzett ki. Emlékeztem arra, hogy hozzábújt valakihez, és habár sejtettem, hogy az a valaki Yone volt, bárhogyan erőltettem az emlékeimet, nem állt senki a fiú mellett azon a napon.

Egyik dolgot vettem a kezembe a másik után, miközben azt sem néztem, mi az. Aztán egyszer csak elfogytak a standok, én pedig kábultan sétáltam tovább egészen a lankás, homokos folyópartig. Szinte egy ember sem volt a közelben, mindenki a tintaharcosok tiszteletére rendezett vurstlin vett részt. A folyó hangjai kicsit mintha segítettek volna lenyugtatni a gondolataimat.

– Kaisa! – hallottam a hátam mögül a kiabálást. Yone feltartott kézzel, vadul integetve szaladt felém, maszk nélkül ziláltabbnak látszott.

– Nem a testvéred mellett lenne a helyed? – kérdeztem lágyan, mikor odaért mellém.

– Ő most időt kért, hogy feldolgozhassa... a dolgokat.

– Ennek örülök, akkor ő is rájött... - nem igazán tudtam, hogyan fejezzem be a mondatot.

– És te? – fordított gyengéden maga felé Yone. Finoman szorította a két karomat, a homlokunk összeért egyetlen egy pillanatra. Egy kis mosoly futott át Yone penge vékony ajkain, de amint eltávolodott, a mosoly is elhalványult.

– Lennének kérdéseim – mondtam talán kicsit tárgyilagosabban annál, mint ahogyan eredetileg szerettem volna.

– Hallgatlak, Kaisa!

– Engem letartóztattak... - kezdtem egy nagy sóhaj kíséretében. Nehezen tudtam koncentrálni miközben Yone mélyen a szemembe nézett, úgyhogy inkább a folyó felé fordultam. – Még a Szektában történt. Elkaptak a Rabadon-folyó partján. Azt állították, hogy megmutattam az arcomat egy férfinek, és megcsókoltam. Majd ez az ember elmenekült a Szektából. Úgy gondolták, hogy én segítettem neki megszökni, és ezért ki akartak végezni. Az apám maradt ott helyettem, őt ölték meg. – Szembefordultam Yoneval, mert látni akartam az arcát, amikor nekiszegezem a kérdést. – Te voltál az a férfi, aki megszökött?