Néma vonyítás

14. fejezet

- Nem eszik semmit, ki sem lép a szobájából.- Mondta aggodalmasan Shila Mrs. Holtnak.- Teljesen bele temetkezett a tanulásba.

- Aggódok én is érte, de mit tehetnénk? Lassan egy hónapja már, hogy Alex elment és úgy tűnik nem tervez visszajönni. Vajon mi történhetett?

- Nem mondd semmit a témáról, sőt semmiről. Kevesebbet beszelé mint eddig valaha. Talán ha megpróbálnék beszélni Alexanderrel....- Gondolkodott el a lány.

- Igen...az jó lenne.- Mondta az asszony hálásan.- Ez a két bolond fiú képes így kínozni magát ahelyett, hogy megbeszélnék a dolgokat. Nem veszíthetem el a fiamat is....

- Ne aggódjon asszonyom mindent megfogok tenni, hogy megoldjam és tudom is ki segíthetne. Vigyorodott el Shila és el is sitett telefonjával. Pár másodpercig csöngött csak mikor felvették.- Sam, van egy ötletem......

~

A férfi elrugaszkodott a talajtól és egy jól berögződött mozdulattal eldobta a kezében tartott labdát mely tökéletesen landolt a kosárban.

- Haver te még mindig nagyon tudsz! Azt hittük ennyi kihagyás után bénáb leszel.- Veregette meg csapattársa Alex vállát.

- Csak szeretnéd.- Vigyorgott a férfi. A többieknek úgy tűnt minden a régi, de Alex esze és szíve is ott maradt Bluenál és minden pillanata csak körülötte forgott hiába egy hónapja már, hogy utoljára látta társa arcát. Most pedig újra itt van az iskolában egy meccsre edz és készül a vizsgákra mint minden más normális diák. Újra felkellett vegye azt a maszkot ami mögé évek óta rejtőzik de már ez sem nyújtott neki biztonságot. Csontjai fájdalmasan vágyódtak a kis szőke közelségére, illatára, puha bőrére, mindenre ami ő. Eddig nem értette sosem a társakról szóló történeteket, hogy mennyire erős a kötelék és mennyire fájdalmas nélkülük de már érti, hiszen olyan mintha minden energiáját kiszívták volna belőle és az égész életének értelmét vesztette volna el. Mint egy zombi úgy járt kelt a folyosókon és ebből senki nem vett észre semmit leszámítva legjobb barátját Samet.

- Rossz nézni a szenvedésed...beszélned kell vele. Ez így nem mehet tovább!- Mondta határozottan a béta mikor az étkezőbe tartottak Alfájával edzés után.

- Nem megy....jobb neki nélkülem...

- Na és ezt vajon ő is így látja?- Kérdezte felvont szemöldökkel Sam.

- Biztosan...vagy...nem tudom. De mit számít ez már?  Ha többet úgy sem látom, majd elmúlik ez az érzés és tovább tudunk lépni mindketten...ez lesz a legjobb....- Hitegette saját magát.

- Azért ebben nem lennék olyan biztos.- Kezdte mosolyát elharapva Sam majd biccentett az értetlen férfinek. Alex mikor megfordult a lélegzete is elállt, az étkezőbe épp most lépett be Shila Blueval oldalán. Arca talán még az eddiginél is fehérebb volt szemei szomorúságot és fájdalmat tükröztek. Egy pillanatig Alex nem is hitt a szemének, hogy ő van ott, de ő volt. Mégis olyan volt mintha egy teljesen más ember állt volna jeges tekintettel fürkészve a termet. Az alfa meglepetésére mintha csak levegő lenne úgy nézett keresztül rajta a férfi és ült le egy távolabbi asztalhoz barátnőjével meg pár másik falkataggal. Alex szinte tátott szájjal meredt szerelmére ki még ilyen állapotban is gyönyörű volt, ajka halvány rózsaszínes árnyalatban csillogott, fehér haja tökéletesen bevolt állítva neki. Nadrágja a lehető legelőnyösebben emelte ki formás lábait és fenekét, de amin Alex tekintete megakadt az a felsője volt. Egy fekete kapucnis pulcsi mely jó pár számmal nagyobb volt mint ő, ami nem csoda hiszen azt még Alex hagyta ott nála. A férfi akaratlanul is mosolyra húzta ajkát és nagyot szippantott a levegőbe. Társa illatát még ilyen messziről is nagyon jól érezte és a testét mardosó fájdalom is enyhülni kezdett, sőt követelőzni még többért.

- Nem is értem...hogy...vehettél...rá erre.- Morogta halkan Blue Shilának ki csak vigyorgott.- Mindenki engem néz, éget a tekintetük.- Mozgolódott székén ülve a fiú, de a lány mintha megsem hallotta volna. Majd hirtelen felugrott székéről.

- Beszélnem kell Sammel és Alexxel!- Jelentette ki határozottan.- És te velem jössz!- Blue szemei kikerekedtek.

- MI? Miért?- Fakadt ki.

- Mert téged is érint a dolog, fontos!- Mondta ellentmondást nem tűrve.

- Oké....- Sóhajtott majd remegő lábakkal felállt ő is és barátnőjébe karolva elindult a terem másik végébe. Tekintetét most valahogy képtelen volt Alexről levenni és mikor szemeik össze találkoztak, egy felfoghatatlan érzés kerítette hatalmába. Mintha megállt volna az idő és csak ők ketten lennének a teremben.