Boszorkányok pedig nincsenek

4. Első lépések

És csendben elkezdődött. Lucy legalábbis valami nagy csinnadrattára, valami különlegesre és varázslatosra számított. Ám semmi ilyesmi nem történt. A másnap pontosan ugyanolyan volt, mint az azt megelőző napok. Ő maga is kételkedni kezdett benne, hogy egyáltalán megtörtént-e ez a beszélgetés, vagy csupán képzelte az egészet. Hihetetlen volt, és a modern, iskolázott, a mai világban élő énje azt mondatta vele, hogy ez nem lehet valóság, csakis mese és fikció. Hiszen ellentmond mindennek, amit lát, hall, tapasztal. Ma a tudomány az isten, és hogyan is lehetne valóságos a tudomány által uralt világban egy ilyen megfoghatatlan, misztikus valami? Suzie mondogatta, hogy ez nem a Harry Potter, és igaza van, hiszen az csak könyv, film és játék, amit a képzelet hívott életre az emberek fejében. Nem, semmiképpen sem lehet valóságos.

Ugyanakkor Josie nagyi határozottan állítja, hogy mindez igaz, és ő bizony átélte. Bár a nagyinak meglehetősen élénk a fantáziája. És az emberek, még a művelt és tudós emberek is hisznek egy csomó felfoghatatlanban, mint például Istenben. Pedig őt se látta elvileg senki. Mégis sok istenben hisznek a világ népei, akik az ő számukra valóságosak. Akkor most az istenek teremtik a hitet, vagy a bennük való hit az isteneket? Lucy nem volt elég idős és tapasztalt hozzá, hogy ezt meg tudja ítélni. Bárhogy is gondolkodott, semmiféle olyan perdöntő érvet nem talált, ami egyértelműen bizonyítaná vagy cáfolná a természetfeletti létezését. Így hát csak az maradt, hogy ő maga hisz-e benne vagy sem. És éppen ezt nem tudta eldönteni.

Talán ma délután egy lépéssel közelebb kerül hozzá, hogy kiderítse. Tanulnia kellett volna, de folyamatosan elkalandozott a figyelme. És ha igaz volna, akkor hogyan fog működni a mindennapi élete, az iskola, meg minden? Hiszen itt is és ott is tanulnia kell, és az egyiket ráadásul el is kell titkolnia a szülei elől. Tanácstalan volt. Az ablakhoz nyomta az orrát, úgy figyelte az érkező Suzie-t, ahogy betolja a biciklijét a fészerbe. Hogyan nézzen rá ezek után? Hiszen a barátnőjének vagy a bébiszitterének már nem tekintheti, a tanárának meg még nem tudja tekinteni. Hogyan fog tudni boldogulni ezzel a furcsa és bizarr akármivel?

Hallotta az ajtócsengőt. Mi lenne, ha nem menne le, ha úgy tenne, mintha nem volna itthon? Csalódottan sóhajtott. Ezzel az ócska trükkel aligha rázná le az érkezőt. Suzie nem hinné el, hogy nincs idehaza, ám talán néhány percnyi hiábavaló próbálkozás után feladná és elmenne. De mit tenne Senesser? Erre Lucynak még ötlete se volt. Lemondó sóhajjal lecammogott a lépcsőn ajtót nyitni.

- Szia - köszönt, és szerencsétlenül toporgott a küszöbön.

- Szia, Lucy - mosolygott rá Suzie, aki nem is Suzie volt (és nem is Suzannah, nem egy kis fogszabályzós iskoláslány). - Bemehetek? Vagy meggondoltad magad?

- Még gondolkodom - morogta kelletlenül Lucy.

- Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű ez. De még nincs mitől tartanod, egyelőre az "elmélettel" kezdjük. Ha akarod.

- Megéri? - próbált határozottan és keményen a szemébe nézni Lucy.

- Az attól függ, mit szeretnél vele elérni és bizonyítani - viszonozta a komoly pillantását Suzie. - Egyet meg kell értened: nem nekem kell megfelelned, nem a világnak, nem az őseidnek vagy az utódaidnak, nem a nagymamádnak, nem mások elvárásainak. Kizárólag csak önmagadnak. Teljesen lényegtelen, hogy én mit gondolok vagy mit szeretnék, ha te más utat választasz magadnak. A választás a te jogod, ha jól döntesz, ha nem.

- Nem fogsz megakadályozni benne?

- Ha nem veszélyezteti az épségedet, akkor nem.

- Miért nem? - billentette oldalra kíváncsian a fejét a kislány.