Boszorkányok pedig nincsenek

13. Szemszögek és párbeszédek

Lucy az utóbbi időben megismerkedett még néhány boszorkánnyal Gerdán kívül, miután a tanítója magával vitte őt több gyógyító rítusára is. Megtapasztalhatta a gyógyítás természetének többféle arcát, az inkább lelki támogatástól kezdve a komoly fájdalomenyhítő kezelésekig. Senesser megmutatta a módszereit, az általa használt gyógynövényeket és főzeteket, megosztotta vele az egész ezzel kapcsolatos filozófiáját. A kislány számára a vártnál is tanulságosabbnak bizonyult mindez. Az indiánlány tényleg elképesztően ügyes volt, aki minden idegszálával odafigyelt a betegeire, odaadóan gondoskodott róluk, akár egy igazi orvos. Azok pedig bíztak benne, többnyire betartották az utasításait (elég hamar rájött, ha nem tették), és szinte már családias hangulatban fogadták őket. Egyfajta tisztelet volt ez is, nem egy híres boszorkánynak, hanem egy szerényen viselkedő embernek szóló, aki enyhülést hozott a szenvedéseikre.

Ilyen lehetett akkor is, amikor Amerikába jött, és elmondása szerint az itteni indiánok között élt? Lucy a most tapasztaltak alapján el tudta képzelni, milyen megbecsülésben lehetett része a körükben. Senesser sohasem fogadott el túl sok pénzt a munkájáért, az alapanyagok költségén felül mindössze egy kis pluszt kért, és még azt sem egyformán, egy-egy szegényebb betegét szinte már ingyen kezelte (azért nem teljesen ingyen, hogy az illető ne érezze kiszolgáltatottnak és szívességre szorulónak magát - magyarázta egyszer). Ez a kép már megint nem vágott egybe a Marquial királynő Kezéről szóló legendákkal. Lehet valakinek ennyire sokféle arca? Nos, úgy tűnik, lehet - vonta le a következtetést a kislány.

Azt illetően Lucynak akadtak kétségei, hogy a gyógyítói hivatás neki való volna-e. Nagyon nehéz mesterségnek tűnt, és bármennyire könnyedén csinálta is Senesser, Lucy mindig látta rajta a fáradtság nyomait. A fekete szemeiben megtört a fény, halványan sötétlő karikák keletkeztek körülöttük, a mozgása és a tartása is megváltozott, mintha lefutotta volna a félmaratont.

- Miért csinálod? - kérdezte egy alkalommal őszinte kíváncsisággal.

- Mert képes vagyok rá - vont vállat az indiánlány.

- De téged is megvisel...

- Ez az ára, Lucy - sóhajtott a boszorkány. - Ezért sem titkolom soha előled. Látnod kell a jó és a rossz oldalát is, hogy majd dönteni tudj. A világnak szüksége van gyógyítókra, de nem mindenki alkalmas rá, nem mindenki bírja hosszú távon. Ez egy nemes, ám megterhelő hivatás. Ha kuruzsló volnék, akkor nem kellene mindezzel megküzdenem, de a segítségem se használna ennyit.

- Megéri?

- Milyen értelemben? Anyagilag nem. Erkölcsileg nyilván igen. Vezeklésnek sem utolsó a múltbéli bűneimért. És akármit is teszek, előbb-utóbb minden betegemet elveszítem, hiszen ők egyszer elmennek oda, ahová én nem követhetem őket.

Keserűség csengett az utolsó szavaiban. Lucy egészen megsajnálta miatta.

- Szeretnél... meghalni? - kérdezte megborzongva.

- Én inkább úgy kérdezném, hogy ki akar örökké élni... - fintorgott Senesser. - Ez bonyolult dolog, Lucy. Mert élni jó. Ha egészséges vagy. Csodálatos dolgokat láthatsz és élhetsz át, gyönyörű élményekben lehet részed, rengeteg felfedeznivaló vár rád, végtelenül sokat tanulhatsz, láthatod a világ változásait. Ez izgalmas. Ezt nagyon szeretem. Mindig is kíváncsi természetű voltam, és mindmáig az maradtam. Csak egy idő után elgondolkodol, hogy mit ér az egész, ha nincs kivel megosztanod. Mindenki, akit valaha is ismertél, elhagy. Emberek jönnek és mennek, és egy idő után kezdesz eltávolodni tőlük, mert idegennek érzed magad közöttük, és nem akarod, hogy újra meg újra fájjon elveszíteni valakit. Ám teljesen elszakadni se bírsz, mert kell a lelkednek az emberi társaság, mert ember vagy, még ha ilyen átokverte élet is jutott neked. Felneveltem jónéhány tanítványomat, akikkel szoros volt a kapcsolatom, akik közel álltak hozzám, de ők sincsenek mostanra már, míg én itt ragadtam, élő kísértetként.