Boszorkányok pedig nincsenek

11. "All I Want for Christmas..."

- Miért kellett veled jönnöm? - kérdezte érezhető viszolygással a hangjában Senesser, aki most a Suzie-alakját öltötte magára.

- Mert mindjárt karácsony van, és ajándékokat kell vennünk - felelte derűs nyugalommal Lucy.

- Nem is tartom a karácsonyt - dünnyögte az indiánlány.

- Pedig ideje lenne! Ez a szeretet ünnepe, amikor megajándékozzuk a szeretteinket. Nem szeretnél venni valami szépet Ulyssesnek?

- Annyira nem szeretem...

- Dehogynem! Mihez kezdenél nélküle? - mulatott rajta Lucy.

- Boldogan élnék? - mormolta Senesser. - Töröld le a képedről ezt a vigyort! Ugyanolyan idegesítő vagy, mint Marquial!

- Hozzá kell szoknod, ha egy napon királynő leszek.

- Ó, te magasságos! - emelte égnek a tekintetét a másik lány, közben a mozgólépcső korlátjára téve a kezét (illetve Suzie kezét).

A plázában hatalmas tömeg nyüzsgött, az ünnepi forgatag, a hangos zsivaj, a hangszórókból harsogó karácsonyi dalok kakofóniája, a giccses díszek, a villódzó fények kaotikus kupolaként borultak föléjük. Mintha mindenki az utolsó pillanatra hagyta volna az ajándékok megvásárlását, mint ők.

Lucy otthonosan mozgott itt (ki hitte volna?), szinte hazai terepen. Ez is egyfajta dzsungel, morgott magában a tanítója, aki talán mégis jobban érezte volna magát majmok, kígyók és jaguárok társaságában. A városi pláza azokkal nem szolgálhatott, bár úgy tűnt, ebben az ünnep előtti őrületben itt is különleges képességekre van szükség a túléléshez.

Lucy elnyomott egy újabb vigyort, ahogy oldalról Suzie arcára pillantott, aki éppen kínosan fintorgott egy parfümbolt előtt elhaladva. Nyilván bántotta az érzékeny orrát a rengeteg illat. Meg kell hagyni, tényleg tömény, állapította meg Lucy is. Pedig szerette a parfümök illatát (jó, nem ilyen koncentrációban), Anyáéit kifejezetten, és szívesen betért volna ide nézelődni, hogy vegyen magának valamit, de arra nincs elég zsebpénze, és még a szülei sem engedik. Pedig jó lenne! Hogy miért, azt nem tudta volna megmondani, de ezt olyan felnőttesnek gondolta. Felnőttnek lenni - ez valamiért kívánatosnak tűnt a szemében.

- Miért is hoztál magaddal? - kezdte újra a "nyafogást" Suzie.

- Különben csak odahaza kuksolnál. Így legalább együtt vagyunk.

- Jó nekem otthon.

- Egy frászt! Időnként ki kell mozdulnod a komfortzónádból! - vágta rá bölcsen Lucy.

- Mit akarsz venni? - terelte másra a szót egy sóhajjal az indiánlány.

- Benézünk ide-oda. Itt lesz Josie nagyi, neki is kell még vennem valamit. Ne mondd, hogy nem lesz jó újra találkozni vele!

- Igen, és közben eljátszhatom a tizennyolc éves, egyetemre készülő, fogszabályzós, stréber lányt...

- Egy kicsit tényleg stréber lehettél, amiket meséltél magadról.

- Szerettem tanulni - vonta meg a vállát mentegetőzve Suzie.

- Gyere! - ráncigálta magával egy üzletbe Lucy, mintha csak az egyik barátnőjével tenné.

Voltaképpen akár azok is lehetnének, és a tizennyolc éves Suzie alakjában senki meg nem mondaná, hogy valójában egy négyszáz éves boszorkány Lucy kísérője.

"Mit keresek én itt?" - töprengett Senesser. A válasz bonyolultnak bizonyult. Gyerekkorában nem voltak barátai, pedig mit meg nem adott volna érte! Most viszont az a faramuci helyzet állt elő, hogy a legújabb tanítványával időnként valami olyasmit élnek át, ami akár a barátsághoz is hasonlítható. Lucynak igaza van. Ha a kislány nem kardoskodik annyit, akkor ő most otthon ülne Ulysses és egy üveg bor társaságában, és azt csinálná, amit ilyenkor szokott: inna és sajnálná magát. Szégyenkezve gondolt erre. Bármilyen traumákat szedett is össze gyerekkorában, az nem mentség arra, amit felnőttként csinál. Talán ideje volna egy kicsit úgy élnie, hogy élvezi is az életét? Mostanában fordultak meg a fejében ilyen "eretnek" gondolatok. Lehet, hogy Lucy hatására? Mi ez, valamiféle varázslat? Nem tudta, csak engedelmesen követte a kislányt üzletről üzletre, mintha ő maga lenne a tanítvány. Mulatságos szituáció. Évszázadok óta nem érezte ezt. Lucy bezzeg magabiztos!