Boszorkányok pedig nincsenek

14. Boszorkányünnep újratöltve

Az álmai egyre felkavaróbbak lettek. Mindegyik ilyen után leizzadva ébredt másnap reggel, mintha a tűző napon lefutotta volna a félmaratont. Nem akarta ezeket az álmokat, de szabadulni nem tudott tőlük. Talán a Természet üzenni akar neki általuk? De mit, és miért nem adja valami egyszerűbb módon a tudtára? Senesser nyomorultul érezte magát, és az alkohol sem segített. Jó volna, ha annyira kiüthetné magát a piával, hogy már ne tudjon álmodni, de soha nem tudta leküzdeni azt a kis belső hangot, ami sosem engedte meg neki, hogy igazán berúgjon. Úgy tűnik, az ideiglenes halhatatlansága mellett még tartós józanságra is ítéltetett. Egyik sem tette boldoggá.

A legrosszabb az volt az egészben, hogy bár aludt, mégis tudta, mikor álmodik, és azok az álmok hiába voltak hihetetlenül részletgazdagok, pontosan érezte, hogy éppen egy álomban van, amiből ennek ellenére sem képes felébredni. Ördögi kör.

Kívülről, külső szemlélőként látta az egykori tizenöt éves önmagát. Próbálta objektíven nézni a dzsungel szélén a fűben üldögélő gyereklányt. Nem sikerült. Sohasem szerette azt a lényt, aki a testében lakozik, hiszen mások sem szerették (Marquialt és a családját, meg Lekát és a kígyókat kivéve). Az a lány nem is volt már annyira gyerek. A teste megnyúlt, az arca is megváltozott, összességében kezdett lassan fiatal nővé formálódni. Ennek több csalhatatlan jelét is felfedezte magán, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. A saját bimbózó szépsége számára nem jelentett semmit, és szemlátomást másoknak se. Túl volt már az első menstruációján, ami csak rontott a helyzeten. A testében fortyogó varázserő mintha csak erre várt volna, hogy még erősebbé és fenyegetőbbé váljon. Nem mondhatta, hogy ne élvezné az egész belsőjét átjáró mágia bizsergését, ugyanakkor ez egy súlyos terhet is jelentett, ami még messzebbre taszította tőle az embereket. Nem csupán a varázstalan városiakat, hanem a boszorkányrendjük tagjait is.

Olyanokká lettek Marquiallal, mint egy falevél két oldala. A nővére a színe, akit szinte mindenki szeret, akinek az erejét dicsérik, és büszkeséggel gondolnak rá, milyen kivételes képességű tagja született a személyében a rendnek. Senesser a levél fonákja, aki jobb volna, ha láthatatlan lenne, akitől a sajátjai is irtóznak, és érthetetlen módon kezdenek még inkább tartani tőle. De miért? Hiszen senkit sem bántott, erre mindig is kínosan ügyelt. Jó, megijeszteni megijesztette azokat, akik gúnyolni próbálták, de az csak gyerekes visszavágás volt, semmi komoly.

A jelek szerint mégis visszafelé sült el. Most már inkább kitértek az útjából, ha közeledni látták. Volt rá vajon más okuk is? Ezt nem tudta. A külseje elütött a városiakétól, egyre jobban hasonlított egy erdei vadócra. Pedig a ruháját mindig tisztán tartotta. De a dzsungelben nem voltak tükrök (ha a forrás csobogó vizét nem tekintjük annak), így a fésülködésre például nem fordított különösebb gondot, a fekete haja kócosan hullott a vállára. Nem is szépítkezett, mint ahogyan azt a korabeli lányok már elkezdték. Még Marquial is. Senessernél mindez kimerült az arcmosásban és a fürdésben a patakban. Miért kellene mindenféle hülye kencéket magára kennie?

Az álmában megelevenedő napon a dzsungel szélén ücsörgött, a mindig szigorú tekintetű Lascar mesterrel szemben. Elmúlt már a boszorkányok éves ünnepe, amin életében először vehetett részt, a mestere kíséretében. Senesser úgy gondolta, hogy alapvetően sikerült kiállnia ezt a próbát. Nem rohangált kergén, nem bámészkodott ostoba kölyök módjára. Igyekezett mindent jól megfigyelni, és az eszébe vésni a mestere szavait. Semmihez sem nyúlt az engedélye nélkül, csak akkor kérdezett másoktól, ha Lascar mester rábólintott. Igyekezett okos kérdéseket feltenni, megérteni azt, amit újdonságként látott. Tanulni akart ebből is, mint minden másból.

Egyedül a kígyóknál kellett rászólni. Ellenállhatatlanul vonzották a hüllők, képtelen volt magát távol tartani tőlük. Igazán nem akarta megzavarni a szertartás előkészületeit. Csak meg szerette volna kérdezni őket, hogy' érzik magukat, esetleg egy kicsit megsimogatni a gyönyörű pikkelyes testüket, vagy a fejecskéjüket. Nem is értette, miért kiabálnak rá olyan ijedten azok az idegen boszorkányok, mikor ő semmi rosszat nem akar csinálni. Mitől félnek? Mi baj történhetne? A dzsungelben folyamatosan mérgeskígyók társaságában él, és még sohasem bántották egymást.