Boszorkányok pedig nincsenek

5. Leckék kezdőknek

Telt-múlt az idő. A napokból hetek lettek, a hetekből hónapok, és Lucy kezdte úgy érezni, hogy már mindent is tud a boszorkányokról. Senesser két lábon járó élő lexikonként ontotta magából az információkat és a tudást, és ezek bármilyen hihetetlenek is voltak, mégis sokkal valóságosabbnak érződtek Josie mami bármelyik meséjénél. Lucy kiművelésében pedig Ulysses is szerepet vállalt, aki szent kötelességének tartotta, hogy a maga módján tágítsa a lány látókörét a boszorkányok piszkos kis titkairól (csak a saját gazdájáról nem volt hajlandó mesélni). Finoman szólva Ulyssesnek korántsem volt olyan jó a véleménye róluk, de Lucy mostanra már nem tekintette ezt mérvadónak, mióta rájött, hogy a macska voltaképpen senkiről sincs igazán jó véleménnyel, önmagán kívül. Ulysses a maga fanyar humorával és szarkazmusával ügyesen ellensúlyozta gazdája komolyságát.

Az eltelt időben Lucynak egyetlen dologra nem sikerült egyáltalán fényt derítenie. Nevezetesen arra, hogy rendelkezik-e varázserővel a tanítója. Valamiért ez izgatta a legjobban a fantáziáját, a boszorkányságot változatlanul a mágiával azonosította, hiába tudta immár, hogy az közel sem csak erről szól. Azzal tisztában volt, hogy valamiféle bűbájra képes, hiszen tűzliliomot bűvölt a tenyerébe, ami azután látszólag beleivódott a bőrébe. De azóta is hiába kereste a virág bármilyen nyomát, Senesser pedig soha semmilyen varázslatszerűséget nem tett a szeme láttára. Vajon csak egy újabb élénk fantáziájú és meggyőző mesélő, aki beszél a levegőbe, és van egy beszélő macskája? Az egész boszorkányosdi nem volna más, mint felnőttek képzeletének csalfa játéka?

Aznap délután is ez járt a fejében, mikor Senesser kivitte őt a közeli erdőbe. Talán félnie kellene itt vele, hiszen ezt a lányt tulajdonképpen alig ismeri. Akár rosszat is akarhatna neki. Lucy mégsem félt. Valahogy nem tudta elképzelni sem Suzie-ról, sem Senesserről, hogy bántani akarná őt. Egymás mellett lépdeltek a fák között, a madarak énekét hallgatva. Lopva az órájára pillantott, amit nemrég kapott a tanítójától. Egyszerű, analóg óra volt, ódivatú mutatókkal. Szerencsére le tudta olvasni róla az időt. Senesser ragaszkodott hozzá, hogy viselje a közös tanulásuk alatt. Hamarosan délután öt óra lesz, állapította meg Lucy.

- Szép ez a hely - hallotta Senesser lágy altját. - Ha valaha is gyakorolni szeretnéd az őselemek irányítását, egy ilyen csendes erdőnél jobb helyszínt nem is találhatnál hozzá.

- Szerinted képes lehetek az elemi mágiára?

- Majd kiderül - vonta meg a vállát az indiánlány.

- Milyenek? - kérdezte vágyakozva Lucy, aki nagyon szeretett volna végre már valami kézzelfoghatót is csinálni.

- Minden elem más, és másképpen kell megközelíteni. Mindegyiknek saját egyénisége van. A boszorkány valójában nem uralkodik rajtuk, nem irányítja őket, inkább időlegesen eggyé válik velük, hagyja, hogy átjárják, és terelgeti az erejüket az elérni kívánt hatás felé. Ez nem uralkodás, ez egyfajta szimbiózis. Hiszen a boszorkány nem uralja a természet erőit, hanem befogadja a természetet, maga is a részévé válik.

- Nehéz befolyásolni az elemeket?

- Az a képességeinktől és a gyakorlottságunktól függ. A tűz, a víz, a föld, a levegő mind-mind önálló szellemmel bír. A szellemüket kell megszólítani a megfelelő tisztelettel.

- Te szoktál valamelyik elemmel ilyen kapcsolatba lépni?

- Nem vagyok elemi mágus - rázta a fejét Senesser.

- Tűz. Víz. Föld. Levegő - sorolta Lucy, minden lépésénél egyet. - És az ötödik elem?

- Az ötödik elem? Az Leeloo, Luc Besson filmjében.