Boszorkányok pedig nincsenek

6. Walpurgis éjszakája

Az iskola a szükséges rossz - járt Lucy fejében. Pedig nem volt rossz tanuló, csak mint a legtöbb vele egykorú gyerek, ő is inkább választotta volna a könnyebb utat. Másfelől persze tudta, hogy a tanulás által lesz okosabbá, felnőttebbé, még ha a felnőttséget egyelőre végtelenül távolinak is érezte. Időközben betöltötte a tizenegyedik évét, és legjobban úgy tudta a saját helyzetét megmagyarázni magának, hogy párhuzamot vont a kedvenc regényével. Hiszen Harry, Ron és Hermione is ilyen idősen kezdték meg mágusi tanulmányaikat a Roxfortban. Ő ugyan nem kapott levelet, és nem kellett elutaznia sehova, hozzá személyesen állított be a tanítója, és odahaza kezdte tanítgatni.

A kezdeti ijedt izgalmat felváltotta a megszokottság rutinszerűsége. Már nem félt és nem stresszelt az "óráiktól", tudta, hogy Senessertől nincs miért tartania. Az indiánlány végtelenül türelmes volt vele, és határozott követelményeket támasztott ugyan, de eszébe sem jutott úgy számonkérni, mint az iskolában a tanárainak. Akár elméletet tanított, akár gyakorlatot mutatott neki, mindig arra ösztönözte Lucyt, hogy gondolkodjon, használja a fejét, kérdezzen. A kislány pedig kimeríthetetlen kíváncsisággal eleget is tett ennek. Senesser mindig válaszolt. Lehet, hogy nem feltétlenül azt és úgy, amit és ahogyan egy felnőttnek mondott volna, hiszen arra mindig ügyelt, hogy Lucy számára érthető legyen a mondanivalója. A kapcsolatuk sokkal inkább baráti volt, mintsem mesteré és tanítványáé.

Lucy már a másik lány "kétalakúságát" is egészen megszokta. Hiszen a külvilág előtt továbbra is Suzie-val barátkozott. A saját barátnői kicsit csodálkoztak is, hogy ilyen jóban van a bébiszitterével, akit neki már eszében sem volt így neveznie. Miként a szülei is kezdtek egyértelműen barátnőkként tekinteni rájuk, ámbár fizettek még Suzie-nak a szolgálataiért. Látták, hogy az idősebb lány kifejezetten jó hatással van a lányukra, ami megnyugtatta őket, és nem is sejtették, valójában milyen hatást gyakorol a cseperedő csemetéjükre.

Senesser és Suzie alakja összemosódott Lucy fejében, és bár látta, de nem érezte a különbséget a kettő között. Számára egyazon személy voltak, aki tudott felnőttként és tinédzserként is viselkedni, mikor hogyan kívánta meg a helyzet. Ugyan Lucy még nem bírt mágiát előcsalogatni magából, ám számos anélkül is végezhető apróságot sikerült elsajátítania. Már nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, ezért is várta talán a kortársainál egy picivel jobban a nővé válása kezdetét, igaz, egészen más okból, mint ők. Persze a változások mibenlétébe nem gondolt bele igazán, annak ellenére sem, hogy az édesanyja idejében elkezdte az óvatos felkészítését. Ehhez még kicsit fiatal volt, és a látványos dolgok egyelőre elkerülték. Apró kis változásokat kezdett ugyan észrevenni magán, amiből arra következtetett, hogy valami talán lassacskán elkezdődik.

Ulysses-szel is sikerült összebarátkoznia, amihez el kellett fogadnia a macska fura természetét és szókimondó egyéniségét. A kandúr más képet festett a boszorkányok világáról, és a szarkasztikus megjegyzésein Lucy sokszor elnevette magát. Ulysses-ből hiányzott az az alapvető tisztelet, amit az ember "elvárna" egy boszorkány kísérőjétől, ugyanakkor egyértelmű szeretettel ragaszkodott a gazdájához, akivel mégis gyakran keveredtek szóváltásba. Talán ez a következménye annak, hogy ilyen hosszú ideje tartó közös életre kényszerültek.

- Volnál szíves idefigyelni az órára, Lucy Moon? - zökkentette ki mélázásából Mr. Howard hangja, és Lucy elpirult a tettenéréstől.

Szerencsére Mr. Howard nem volt az a megtorló típusú tanár, így ennyi figyelmeztetéssel be is érte, Lucy pedig ezután igyekezett jobban koncentrálni, vagy legalább annak a látszatát fenntartani. Mert hát kinek van kedve egy ilyen szép tavaszi napon a tanulásra fecsérelni az idejét? Mázli, hogy nem matekórán történt, mert az a vén boszorkány Mrs. Withhold biztos nem érte volna be ennyivel.