Szerelem négy fal között - teljes

6. fejezet

5. nap

Brian úgy ébredt, mint akit fejbe vágtak. Természetesen dübörgött a zene a szomszédban, sokkal hangosabban, mint tegnap. Kómásan sétált le a lépcsőn. Egy pillanatra behunyta a szemét, és próbált uralkodni magán. Nem fog átmenni veszekedni, mert akkor megint Amelia nyer. Ki kell találnia valamit.

Kiengedte Huntert, csinált egy kávét, majd ő is kiment. A nap már melegen sütött, jólesett neki a csend, ott alig volt hallható a zene. A csészével a kezében lesétált a lépcsőn, és ismételten felment benne a pumpa.

Amelia a terasza mellé pakolta le az összes szemetét, ami a költözés során keletkezett. Dobozok és zsákok garmada állt felhalmozva az út mellett, ami már az ő telkére esett. Vajon mikor csinálta? Még az éjszaka, vagy ilyen korán kelt? Brian semmit sem hallott belőle.

Letette a csészét a terasz korlátjára, és odasétált a kupachoz. A zene még mindig szólt, ami azt jelentette Amelia tornázik. Ezt kihasználva, Brian az összes szemetet áthordta az ajtaja elé úgy, hogy ki se tudjon jönni.

Miután végzett, elégedetten sétált vissza, és megitta a már kihűlt kávéja maradékát. Ha Amelia tényleg harcolni akar ellene, akkor itt az ideje, hogy ő is komolyabban vegye ezt az egészet.

Bement reggelit készíteni, az ajtót pedig nyitva hagyta. Egyrészt várta, mikor jelenik meg Amelia, másrészt így Hunter is szabadon közlekedhetett. Nem kellett sokat várnia. Még el sem készült a reggelivel, mikor Amelia rontott be hozzá.

– Szóval itt vagy! Megmondanád, miért hordtad a szemetet az ajtómba?

Brian végigmérte. Ugyanolyan szett volt rajta, mint tegnap reggel, de ezúttal piros-fehér összeállításban, és talán még jobban állt rajta, mint a fekete.

– Jó reggelt! Mindig ilyen felpaprikázva ébredsz? Mert akkor inkább a korai órákban elkerüllek – üdvözölte egy pimasz mosoly kíséretében.

– Inkább a kérdésemre válaszolj! – türelmetlenkedett Amelia.

Brian zavartalanul folytatta a munkáját a konyhában.

– Reggeliztél már? Most lettem kész. Elfelezhetjük, ha éhes vagy.

– Még a végén megmérgeznél! – forgatta meg a szemét Amelia.

Haragos volt, mint általában mindig, amikor egymással beszéltek.

– Most tényleg ezért jöttél át? Kezdem azt hinni, bejövök neked – húzta tovább Brian szándékosan.

Amalia eltátotta a száját, és elpirult.

– Arról ne is álmodj! – rázta meg a fejét. – A szemetet délután elviszem, csak ideiglenesen tettem oda, de úgy látom, téged tényleg minden idegesít.

Brian csípőjével megtámasztotta a pultot, és összefonta a karját maga előtt.

– Drága Amelia! Bömbölteted a zenét, a telkemre hordod a szemetedet, és még te jössz át számonkérni engem? Valld be, hogy csak látni akartál, és ígérem, nem haragszom meg érte.

Amelia levegő után kapkodva tárta szét a karját, és a feje már egészen vöröslött.

– Azt hiszed, hogy levettél a lábamról azzal az ügyetlen csókkal? Na ne nevettess!

– Tényleg? Pedig szerintem egész éjszaka forgolódtál azt kívánva, bárcsak ott lennék az ágyadban, és úgy megdöngetnélek, mint még soha senki. – Brian könnyedén ejtette a szavakat, de legbelül érezte, hogy sokkal inkább a saját vágyairól beszél.