𝙷𝚊𝚝𝚊̇𝚛𝚟𝚘𝚗𝚊𝚕𝚊𝚔𝚘𝚗 𝚝𝚞́𝚕

𝟽. 𝙵𝚎𝚓𝚎𝚣𝚎𝚝

Remeg a lábam ahogy egyre lejjebb osonok és próbálom előkeresni a telefonom. Amikor elhagyom az épületet és a parkolóba futok alig bírom megnyitni a híváslistát a készüléken. Képtelen vagyok eldönteni kit értesítsek a szüleimnek nem szólhatok teljesen kiborulnának és kénytelen lennék hazaköltözni. Cassie kiakadna és mind a 165 centiével felmasírozna a kis lakásomba és el akarná fogni a betolakodót, ami valljuk be nem egy győztes hadművelet lenne. Csak a bágyám Spencer marad, akit megcsörgethetek. Harmadszorra hívom már mikor feladom az egészet és egyre jobban kezdek kétségbe esni. A mellkasom egyre nehezebb és egyre gyorsabban kapkodom a levegőt miközben tárcsázom a legutolsó opciómat.

Jhonas alig két búgás után szórakozottan beleszól a telefonba.

-Csak nem az új képeim miatt hívsz, amik kellenek az albumodba? – nevet bele jókedvűen a kagylóba és lágy víz bugyogását hallom talán épp most zuhanyozik.

-Én... - próbálok egy értelmes mondatot kinyögni, de csak a fülemben zúgó vért hallom.

-Minden rendben? – vált gyanakvóra Jhonas és hirtelen teljesen komoly hangszínre is képes.

-Feltörték a záram a lakásomban és nem tudom...lehet ott van valaki és nem merek bemenni csak nincs akit hívhatnék és... - kezdek bele hirtelen és annyira össze vissza mondom ki a szavakat amennyire kuszán a fejemben megfogalmazódnak. Képtelen vagyok gondolkodni a félelem egyre jobban eluralkodik rajtam. Hogy fogok ezek után a házamban nyugodtan aludni?? Ezen a környéken bárki bármikor betörhet hozzám?

- Sahr nyugodj meg egy percre... - zökkent ki Jhonas mély hangja és hiába próbál magabiztos maradni hallom a levegővételein ő is megijedt - ...minden rendben lesz máris indulok csak küld el a helymeghatározón hol vagy. – bíztat én pedig próbálok úgy cselekedni ahogyan kéri. – Vonalban maradok nem eshet bajod. Hol vagy most? Átmentél valakihez egy baráthoz vagy szomszédhoz? -beszél lassan és nem hagyja, hogy gondolkodjak bármi félelmet keltő dolgon.

-Nem én itt vagyok a parkolóba... - zokogok.

-Nálad van az autókulcs? – kérdezi reményteli hangon.

-Persze... - motyogom.

- Figyelj Sahra ülj be az autóba és zárd magadra. – vár egy kicsit én pedig elindulok a kocsihoz. – Ott vagy már? – szól bele a telefonba nem hagy csendet.

- Bent vagyok. – remegő hangon válaszolok és nem is vagyok biztos benne halja egészen addig még nem válaszol.

- Rendben menj hátra az ablak sötétített így senki sem fog meglátni. És Zárd be az ajtót rendben? – ad folyamatos utasításokat.

- Bezártam... - szipogok és el sem hiszem, hogy pont ő segít nekem. Még mindig alig kapok levegőt és folynak a könnyeim.

- Jól figyelj Sahra most lerakom és 15 perc múlva ott vagyok addig próbálj felhívni valakit a családodtól. Menni fog? – kérdezi óvatosan. A hangja annyira lágy annyira aggódó mintha csak egy kisgyerekkel beszélne.

- Menni fog. – suttogom mire ő megszakítja a vonalat. Nem tudom mit ígértem neki és egyszerűen fáj a fejem a gondolkodástól ezért csak némán zokogva várom és csak reménykedni tudok nem ver át és hagy itt egyedül. Egyszer csak kék fehér fényeket látok a távolból és teljesen úgy néz ki mintha egy motorost üldöznének. Hatalmas fekete motor és egy túl ismerős test ül rajta. A motor lekanyarodik a parkolómba még a rendőrautó megáll a lépcsőház előtt pontosan ott, ahol a lakásom van. Nem rémlik, hogy szóltam volna nekik. A motoros megáll a parkoló közepén mintha keresne valamit aztán megtalálja a mercedest amiben ülök. Leparkol a kocsi hátuljánál és mielőtt időm lenne megijedni lekapja a sisakot. O a francba!! Ez Jhonas. Jhonas egy fekete hatalmas motoron sietett ide és a fél órás utat alig 15 perc alatt tette meg úgy, hogy elméletileg nincs is jogsija. Remegő kézzel húzom fel az ajtót záró kis pöcköt ő pedig egyből feltépi az oldalamon lévő ajtót. Zokogva hullok az ölébe és nem értem miért vágyom ennyire arra, hogy a karjaiban tartson.