Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Egy omega sikolya...

Egy idegen lakásban sétálok. Várjunk csak! Nem is idegen. Ismerős. Valahonnan régről.. Késő éjszaka van, sötét, mégis tisztán látok minden tárgyat. A ház otthonos. Mégis rettegés tölt el, ahogy a falakat, a bútorokat látom. Meg akarom tudni, hol vagyok, ezért körbenézek a lakásban. Az egyik hálószobában egy pár alszik. Úgy érzem, ismernem kellene őket, de nem tudok nevet kapcsolni az arcukhoz. A férfi átlagos, kerekded arcú, haja éjfekete. A nő, kit ölel, nagyon emlékeztet Jaie-re. Ugyanolyan angyali arca van, még az orruk is mintha ugyanaz lenne. De sehogy sem illik a képbe a világosszőke haj. Jaie haja fekete, ez viszont... Valahogy biztosan tudom, hogy nem festett. Furcsa.

Tovább sétálok, mintha a falak nem is lennének ott. Ezt a szobát ismerem. Ez Jaie szobája volt, erről a szobáról megmaradt pár képünk. Ez a szüleim háza lenne? Otthon vagyok? De hogyan? Odalépek az apró ágyhoz, melyben egy még apróbb lány fekszik. Jaie mosolyog. Álmában mosolyog, boldogan ölel magához egy nagy, rózsaszín plüss cicát. Olyan aranyos! És annyira kicsi még. Én hol vagyok? Hol az én szobám? Semmire sem emlékszem. Tovább keresgélek a házban, tartva magam az ajtókhoz, hogy csak azokon menjek át. De nem találok másik gyerekszobát. Csak egy helységet, ahová nem tudok bemenni. Se a falak, sem az ajtó nem enged át. Nem értem.

Lépteket hallok, így hátat fordítok, hogy megnézzem, ki érkezett. Előttem azonban ugyanazon fallal találkozok, ezúttal a másik oldalán vagyok. Hátrafordulok ismét, mögöttem pedig egy ismerős, mégis ismeretlen szoba van. A falak feketék, jól látszik, hogy volt itt egy ablak, de azt befalazták. Más színű a festés, és kicsitt mélyebb ott a fal. Polcokat raktak bele, és játékok ülnek rajta. A szoba közepén egy babaágy van, aminek kiszedték néhány rácsát. Benne egy pár éves kisgyerek fekszik. Nem lehet több három-négy évesnél. Én lennék?

Sikítást hallok, aztán kiabálást, és irdatlan zörejt. Hangosnak kéne lennie, bútorok csúsznak el, evőeszközök borulnak ki, hallom, hogy csilingelve a csempére érkeznek, mégis minden hang annyira tompa, alig ismerem fel. Az ajtó résnyire kinyílik, hogy az apró leányzó besiessen rajta. Kulcsot keres, és reszkető kezekkel zárja be az ajtót. Sír. Zokog. Hallom, hogy az ajtón túl kiabálnak, üvöltöznek, és vélhetően verekednek is. Távoliak a hangok, de tudom, hogy csak az én fejem tompa. Látom Jaei-n, hogy fél. Retteg. Bebújik a rácsok közti résen, és teljesen magukra húzza a takarót. Meg akarok szólalni, de nem hallom a saját hangom. Meg akarom kérdezni, mi történik itt. Nem értem.

– Na, hol van az a kis copfos?! – egy idegen férfi hangját hallom, aki az ajtó mögül beszél.

– Hagyd őket békén, Min! Hagyd békén a kicsikéimet! – egy nő... Nem. Egy anya zokogó hangja, ami mérhetetlen fájdalmat tükröz. Szenved.

– A lányért jöttem. Nyisd ki az ajtót! Naa, gyerünk, szépségem! Nyisd ki az ajtót, vagy betöröm!

– A rendőrség úton van, te rohadék!

– De te meghalsz, mire ideérnek, szuka! – elszorult torokkal lépek hátrébb. El az ajtótól. Mi folyik itt?!

Az ajtó hatalmas dörrenéssel ellenáll egy támadásnak. Bárki is van mögötte, be akar jönni.

Félek. Nagyon félek. Ahogy a gyerekek is. Odaállok az ágy és az ajtó közé. A kisfiú felsír, visít, üvölt. Mégsem nyomja el az ajtó újabb reccsenését. Jól látható repedés szalad végig a lakkozott falapon. Nem fog sokáig tartani. A háttérben fuldokló hangokat hallok, az ajtó újabb reccsenéssel törik ketté, egy vértől csöpögő öklöt engedve át. A kulcs! Az a rohadt kulcs! Benne maradt az ajtóban.

A holdfény megcsillan a kezén, ahogy a kulcshoz nyúl, azt tapogatja. Nincs sérülése, mégis tiszta vér a keze.

Csinálnom kéne valamit. Megvédeni a gyerekeket, de földbe gyökereznek a lábaim. Üvölteni akarok. Visítani, ahogy a torkomon kifér, de egy kósza hangom sincs.