Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Négy év

Nos, az a fél év, amíg az iskolát befejeztem, ugyanebben a hangulatban telt. Az iskola alatt még minden könnyű volt. Abban a fél évben, amíg a kapcsolatunk nem szólt másról, csak tanulásról és szexről, amiről szintén csak tanultunk és tanultunk.

Jaie ügyével nem haladtam ezalatt a fél év alatt, utána pedig már nem maradt rá energiám. A kicsik nagyobbacskák lettek, Niomi pedig házasság elé kerülve iszonyatosan megnyomta a családi kasszát. Ezzel önmagában nem lett volna baj, hiszen nem nagykorú még, velem ellentétben, rám mégsem maradt keretük. Így Jin mellett dolgoztam reggel, este pedig Namjoonnak segítettem be a dolgozatok kijavításában, és magánórákat is vállaltam, amikre aranyosan felkészített, nem csak az általa tanított tantárgyakban. Namjoon és Jin jelentettek menedéket nekem is, hamar átköltöztem Jungkook mellé. Igazából, az első fizetésemből. Jin egész sokáig maradt otthon, mert Jaie állapota rohamosan romlott le. Leginkább a jegyei, az iskolát egy évvel később, Jungkookkal végezte el. Több pszichológushoz is elvitték, de úgy, hogy a lány csak ül, és nem mond semmit, nem teljesít feladatokat, még rajzolni sem hajlandó, nem tudtak neki segíteni. Minden szabadidőmet Vele töltöttem, bemutattam a barátaimnak, programokat szerveztem vele, mindhiába. Se nekem, se a családjának, se az ovosoknak nem mondott semmit.

Miután Jungkook is elvégezte az iskolát, megérkezett a halaszthatatlan. Az, hogy ösztönösen őszinték vagyunk Jungkookkal, a kezdeti nehézségek után a legnagyobb ellenségünkké vált. Nagyon hamar megtanultuk, mikor hazudik a másik, így pedig nem tudtuk egy álmosollyal, pár fáradtan összekapart szóval úgy támogatni egymást, ahogy a környezetünkben bárki más a párját. 

Jungkook bizonyítványa után újabb hatalmas pofon érkezett az élettől. Namjoon reményeivel ellentétben Jungkookot nem vették fel az egyetemre. Omegaorvos akart lenni, vagy pszichiáter, mert azzal segíthetett volna magunkon, a testvérén, és jól is kereshetett volna. Amikor viszont fény derült arra, hogy omega, elutasították, és az orvosi egyetemről teljes egészében kitiltották. Ott nagyon kétségbeesett, ebben őszintén bízott, és jó ötletnek is tartottuk. Őszintén megijedtem, hogy így, vagy úgy elveszítem. Nem is értem, megharagudott rám, vagy csak csalódásnak élte meg, de majdnem egy hónapja nem volt hajlandó találkozni sem velem. Talán az én hibám is volt, nem tudom. Minden esetre hajthatatlan vagyok azzal kapcsolatban, hogy nem ok nélkül távolodott ennyire el. Hogy valamait csináltam. Még ha nem is tudom, pontosan, mit.

 A szüleim sajnáltak, de letoltak, és egy rendes élet felé próbáltak terelni. Az ő támogatásukat véglegesen elvesztettük. Jungkook látni sem bírt, így Namjoonék terhére sem akartam lenni. Ha akkor Jackson nem lett volna nekem, hogy szállással és törődéssel kisegítsen, mindent feladtam volna.

Szomorú sóhajjal sétálok át a konyhába, hogy a mai adag szomorkodásom és elmélkedésem végén, mikor az ébresztő megint megzavar a reménytelen forgolódásban, nekiálljak a reggeli teendőimnek. Lefőzök egy kávét, összerakom Jackson ételes dobozát, hogy azzal ne kelljen foglalkoznia, és kikészítem Neki a fürdőszobába azokat a dolgokat, amiket használni fog. Apróságok, amik addig is elterelik egy kicsit a figyelmem. Végül pedig, felöltözve, megborotválkozva, két kávéval a gyomromban hagyom el a házat, hogy kilépjek az éjszakai sötétségbe. Hajnal négy óra van, a város még csak most ébredezik, de ha dolgozni akarok, most kell elindulnom. Bár legszívesebben visszamennék, be a langyos levegőre, egyenesen Jackson szobájába, hogy az alfa mellé bújva átmelegedjek egy kicsit, legalább fizikailag.

Ehelyett csak egy újabb mély sóhajt engedek útnak, hagyva, hogy a pára megmutassa, még lélegzem. Karjaimat a mellkasom elé vezetem, mintha ezzel melegebben tarthatnám magam a pulcsiban. Meleg lesz, nem kell több ruha, különben is, Jin bármelyik pillanatban megérkezhet értem.