Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Lehullott álarcok

Az álmok világa fenséges és felemelő. Ez nincs másképp most sem, most is az álmaimban élem meg a legszebb emlékeimet. Az egyik álmomban karácsonyra készülök minden barátunkkal. Gyönyörűen díszített fák, színes égősorok, karácsonyi gömbök, csillagok, hóesés. Valamilyen hegyoldalon vagyunk, és a ház közös kidekorálása után ránk borul az este, mint egy fekete szárnyú angyal puha védelme. Viszont nekem még rengeteg ötletem van, mivel tehetném szebbé az ünnepet, mivel tehetném Taehyungot elégedettebbé. Még az utcát is ki akarom dekorálni, ezért miután mindenki elment aludni, négy gyönyörű lóval, egy hintónyi égősorral és dísszel felbaktatok a dombtetőre, hogy a jószágok nyakába kötve egy-egy ragyogó vezetéket, szélnek eresszem őket. Ezek a jószágok hirtelen repülni is megtanulnak, úgy összegabalyítva a táj fái és szobrai közt az égőket, mint macska a gombolyagot egy lakásban. Gyönyörű látvány, a négy állat is, akiknek hálásan megköszönve a segítséget, karácsonyi sütiket adok, nekik készült, répa alakú sütikéket. Végezetül felakasztgatom a színes csecsebecséket ezen égősorokra, egy tökéletes, gyönyörű pókhálót készítve a szép tájból.

Megébredek arra, hogy valaki lehúzza a lábaimról a takarót, és valami hideget is érzek a felkaromon. Arcélemet cirógatni kezdi valaki, aki mellettem áll, ezzel elnyerve álmos tekintetem. Yoongi az, szerinte nincs semmi baj, és pihenhetek tovább. Tae feje itt van a vállamon, mindkét karja a mellkasomat öleli, a lábát most szedik le hasamról, mit nem tetsző nyöszörgéssel reagál le. Nem ébred fel, úgy, mint én. Az alfa éber, itt van, és ez elég biztonságot nyújt ahhoz, hogy visszazárjam nehéz pilláimat, újabb órákat szentelve a pihenésnek.

A következő álmomat mégjobban élvezem. Furcsa lények vagyunk, hasonlítunk egy rajzfilmes, cuki mókusra, de bundáink a szivárvány minden színében és a színek minden árnyalatában tündökölhetnek. Szárnyaink és skafanderünk van, és éppen a világról készülünk távozni. Van velünk egy vezető, ő valami emberféle, a hangulat pedig olyan, mintha az osztályomban lennék. A körülöttem lévő arcok és személyek folyamatosan változnak, engem a kaland alatt, főleg a hatalmas űrhajóban az foglal le, hogy minél többet legyek Taehyunggal, úgy, hogy udvaroljak neki, de még előtte se bukjak le. Tae furcsán távolságtartó, nem érti az elhagyott üzeneteket, az állandó követésemet és bókjaimat. Néha az álom átcsap akcióba, amikor harcolni kell különböző lényekkel, vagy éppen csak felfedezünk új létformákat, bolygókat, ami nagyon izgalmas. Nekem viszont csípi a csőrömet, hogy a kapcsolatunk nem halad. Olyan részletek teljesen elvesznek, hogy hogy kerülünk a Galaxist átszelő űrhajóból egy szigetre és azon belül is egy laboratórium épületébe, és hogy hogy kerülök az épület külsejéből egyből a zuhanyfülkéjébe, de innentől valósághűvé válik a történet. Már emberek vagyunk, Tae érti, hogy ki vagyok, hogy mit akarok, így csak egy kacér mosollyal hív közelebb magához, hogy a nyakamba kapaszkodva, mellkasomról csimpaszkodva hangos, mély nyögéseivel átadja magát nekem. De természetesen, mint minden álom, ez is a legjobb részletek, a végkimenetel előtt szakad félbe.

Elégedetlenül szusszantva nyitom ki szemeimet. Kellemes sötétség fogad, ugyan ki tudom venni a mellettem lévő személyek körvonalait, akik pakolásznak a szobában, nem látom őket tisztán. Feltett szándékom feléjük fordulni, hogy ne csak a szemem sarkából lássak rájuk, és némileg kényelmesebb testhelyzetet vegyek fel. Azonbnan, mikor combjaim összeérnek, hangosan felsírva, fájdalmasan nyöszörögve vonom magamra a mellettem állók figyelmét. Egyikük azonnal lábszáramra fog, megemelve végtagomat, megszüntetve a kínzó érintkezést. Én az alattam lévő matracot csapdosva várom, hogy az érzés is csillapodjon.

– Jajj, szegénykém! – simogatja meg Yoongi a hajam, hősiesen tartva lábamat, míg Tae párnákkal kitámasztja azt. – Istenkém, miért kell erre kelned..? – hajol le hozzám, hogy lágy puszit nyomjon a homlokomra. – Jobb már? Elengedem, oké? A párnák meg kell, hogy tartsák. – aprót bólintok, de összeszorított szemekkel, reszketve várom a fájdalmat, mikor ujjai elengednek. Ez nem érkezik meg, a párnák tényleg kellő távolságot tartanak a lábaim között, amit megkönnyebbülve nyugtázok. – Jól van, Kook, kitartás. Hoztam vacsit. Nem ettél ma. Tae két adagot is benyomott, jó volt nézni. Kérsz Te is? Megmelegítsem? – Aprókat bólogatok, mert tényleg éhes vagyok. – Jól van, Kook. Hozom, pihenj csak. – Egy újabb puszi, ezúttal az arcomra. – És jól nézd meg Taehyungot, milyen ajándékkal készült neked. – teszi hozzá pimaszul, mielőtt kimenne a szobámból. Egy pillanatra meglepődök, mert a folyosó fénye egy gépfegyver csövéről tükröződik vissza, rögtön az ajtó túloldalán, ám Sehyoon hangja, ahogy megérdeklődi, hogy vagyok, megnyugtat. Ezt a látványos és vélhetően felesleges felkészültséget mégsem értem.