Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Egy hét szabadság

A Yoongiékkal való találkozás tényleg egy új remény számunkra. Az első olyan állásinterjú, ahol nem görcsölt a gyomrom. Kedves és megértő alfáknak tűnnek, nagyon tetszik, hogy végül semmi olyat nem kérdeztek, ami zavaró lett volna. Majd' elsüllyedtem szégyenemben, amikor Jungkook elaludt előttük, de haragudni nem tudok rá. Ez az ajánlat, amit most kaptunk, egyszerűen mesés. Megkönnyebbülve, fellélegezve borultunk itthon egymásra, hogy átzokogjunk pár órát. Aztán elaludtunk. Rengeteget aludtunk, Jackson pedig őrangyalként volt itt velünk. Többször is megébredtem arra, hogy rendezgeti a dolgokat a lakásban, vagy éppen főz, takarít. Egyszer felkeltett minket enni, mielőtt hazament volna, de őszintén szólva, nem sokat voltunk ébren. Először az ebédet ettük meg, aztán egymást egy kicsit, és vissza is aludtunk. Nagy szükségünk volt már a pihenésre. Egy kis nyugalomra.

Arra ébredek, hogy valaki cirógatja az arcom, a hajam. Jungkook a karjaim között fekszik, mindkét karját érzem, az egyik a derekamon van átvetve, a másik a csípőmön. Még félálomban is rájövök arra, hogy ez Jungkook nem lehet. De Jungkook itt van. Lélegzik. Érzem a mangó finom illatát is, méghozzá mézédesen, úgyhogy jól érzi magát. Horkol. Hm. Ez megmosolyogtat. Dörmög, mint egy maci.

– Tae... – Oh, ne! A mosolyom elárult! Nyem akarom! Hagyj aludni! – Tae, szeretnék elbúcsúzni tőled. Felkelsz hozzám, kérlek? – A finom simogatás átmegy vállrázásba. A női hangot viszont nem tudom hova tenni. – Tae!.. Hahj, Jungkook, muszáj ennyire kifárasztanod? – Mérgelődik, de a hangszínében nem érzek haragot. – Hát jó. Akkor nem tudlak felkelteni. Csak el akartam búcsúzni. Holnap elköltözöm, anyuék elengedtek a vőlegényemmel.

– Hm? – emelem meg a fejem kábán, valamennyire a szemeimet is kinyitom, de félig még alszom. – Niomi?

– Igen, Tae, én vagyok – mosolyodik el szélesen. Kinyílnak végre a szemeim, mihelyst megdörzsölnöm őket. Nem egy kamasz évei végén járó, fiatal lány néz rám, hanem egy csinos, érett nő. A haja is teljesen más, és az öltözete is kimondottan csinos. – Holnap kiköltözöm a világ végére. Szerettem volna elbúcsúzni előtte – bólintok kettőt, és felülve ölelésre tárom a karjaimat, amibe boldogan bele is bújik. – Igazából, ennyi. Csak szerettem volna, hogy tudd, hogy messzebb leszek egy kicsit, de ettől függetlenül én hiszek benned. Még mindig azt vallom, hogy feleslegesen vállaltok ennyi nehézséget, és csodát tenne veletek egy jó alfa. De elfogadom, hogy így döntöttetek, és mindig melletted fogok állni. Én odaköltözöm az enyémhez – pillant hátra a Markra, aki mosolyogva figyel minket. Mellette Jackson áll, karba tett kezekkel, sunyi mosollyal. Ah! Tehát ő engedte be őket! Jó, akkor legalább a lakás nincs nyitva. Intek a férfinek, aki felkuncogva visszainteget, és poénosan az engedélyemet kéri a kishúgom elrablásához.

– Jó, de vigyázz nekem rá! – Biztos, ami biztos ezt  a lelkére kötöm. – Viszlát, Niomi! Alakuljon jobban az életed, mint az enyém.. Aú! – Meglepetten fordulok hátra, mert nem számítottam arra, hogy egy párna fog hókon verni Jungkook jóvoltából. Ez keserédes nevetésre készteti a talpon lévőket.

– Ha szeretnéd, erre még esküt is merek tenni – veti ide az Alfa félvállról. Jackson rászól, és kitessékeli őket innen, de.. Ez fáj. Ez a beszólás szíven ütött, hiába tudom, hogy rengeteg a nehézség, amit mi választottunk. Erőtlenül dőlök vissza az ágyba, és húzódom hátra Jungkookhoz, a karjai biztonságába.

– Ez egy bunkó, Tae, ne foglalkozz vele – mormogja a tarkómra Jungkook, mielőtt apró puszikat hintene rá.

– Nyugtassatok meg, hogy legalább alsónadrág van rajtatok, oké? – tér vissza hozzánk Jackson is. Elgondolkodom, és felemelve a takarót, ellenőrzöm. Jungkook jót kuncog ezen, és közelebb tolja hozzám a csípőjét, ezzel tisztán érzem, még ha nem is látnám, hogy semmilyen akadályba nem ütközik a kolbásza, egyenesen a fenekem bőréhez ér.