Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Jelölés

Nyugalom.

 Békesség.

Ez a két érzés az, ami gyengéden körbeölel, szinte minden mást elfelejtetve velem. Régen aludtam már annyira mélyen és nyugodtan, mint most. Tökéletesen biztonságban és szeretve érzem magam, az enyhe cirógatást is élvezem, ami a hajamat éri. Nem is vagyok benne biztos, hogy valami nagyon gyenge szellő, vagy egy másik élőlény okozza-e?
A testhelyzetem viszont nem ilyen könnyed, nem is értem, miért húzódtam össze ennyire. Hamar javítok a dolgon, lenyújtva lábaimat, kiegyenesítve gerincemet.  Visszafektetem fejem élő kispárnámra.
Az elégedett mormogás egy szinte idegen hangtól jön, és még csak most tartom furcsának azt is, hogy a finom, édes mangó helyett egy kellemes, enyhe köményillat leng körbe. A pékgség jut erről eszembe, ahol minden reggel megvettem az ennivalómat, a legutóbbi munkahelyemre menet. Szeretem ezt az illatot, ahogy azt a pékséget is szerettem. Szigorúan csak béták dolgozhattak ott, ettől pedig egy kicsit különleges volt. Sosem volt bennem félsz, mint amikor állásinterjúra megyek. Ha csak a pékségbe ugrottam le, még a szagelnyomó tusfürdőt sem kellett használni. Apróság, tudom, és talán rajtam kívül senkinek fel sem tűnt, de nekem a világot jelentette. Normálisnak éreztem bent magam, átlagosnak. Csak egy omegának, akivel senki sem foglalkozik kiemelten. Legalábbis, senki, akitől nem kérné.

– Bocsáss meg, de meg akarlak védeni... – Nem fogom fel sem a szavak súlyát, sem a mocorgás lényegét időben. Érzem erős, ölelő karját, ahogy megemeli a felsőtestem, viszont még a fejem is lóg, annyira benne vagyok az álomban. Ragaszkodni akarok a pihenéshez és a pékséghez, amiből elmém egy történetet ígér kezdődni. Tegyél le! Még az sem zavar meg benne, hogy kapok pár nedves csókot a nyakamra, ezt Jungkook mellett nagyon is megszoktam. Pólóm nyaka sem rémiszt meg időben, mikor érzem, hogy igencsak elhúzódik eredeti helyéről. Nah, hagyj aludni!
Felsikoltva találkozok az éles, szúró fájdalommal, ami vállam, nyakam találkozásánál keletkezik. Fájdalmasan felnyögve kapaszkodom bele az engem tartó karok egyikébe, görcsösen megfeszülve, s így rontva az egyébként is iszonyatos érzést. Tudom, hogy mi történik, de nem bírom elhinni. Megdermedek a félelemtől és a fájdalomtól. Az utóbbi pár perc alatt szép lassan oldódik bennem. Tehetetlen vagyok. Felsőtestemet felkarjaimmal együtt tartja; lefogva engem. Rugdosódni, sírni és elviselni, ez az összes választásom, ám hiába űzöm mindhármat, baromi kevésnek bizonyul. A legrosszabb mégis az, mikor az alfa mérge lávaként borít be, emészt fel belülről. A sírást kevésnek érzem, nem elég kifejező az érzéseimhez, ezért teli torokból kezdek üvölteni, noha egyetlen értelmes szót nem bírok formálni belőle. A homályos könnyfátyol mögött látom, hogy többen is az ajtóhoz sietnek, egyikük be is jön. Megtorpan, mikor látja, hogy elkésett. A fájdalom enyhül, ahogy az alfa kihúzza fogait a sebből. Leenged a matracra, és könnyeimet kezdi törölgetni. 

Most lett mindennek vége. 

Mindennek. 

A mérge bennem van, megjelölt, ezzel kifejezve, hogy hozzá tartozom. A halálom napjáig hozzá fogok tartozni. A fájdalom, ami a szívemet is kitépi a helyéről, ami ezzel a tudattal jár, elviselhetetlen számomra, csak zokogni tudok, tompán érzékelve Jackson hangját. Veszekszik, nagyon ideges és támadó hangszínben, de túl későn jött.

Tenyereimet a füleimre tapasztom, tehetetlenül hagyva, hogy friss sebeimből csordogáljon ki egy kevés, méreggel kevert vér, befestve a sebek környékét. Tudom, hogy a sírás nem old meg semmit, hogy nem fordítja vissza a folyamatot, a legkevésbé sem, mégsem tudom abbahagyni. Még az alfa gyengéd, lágy hangjára sem. Hallani hallom, de nem értem, mit mond. Nem is érdekel. Nem vagyok rá kíváncsi. Nem érdekel a gondoskodása sem, amivel nyakamat tisztogatja.
Fülemben a környezetem hangja helyett a kérdések, a jótanácsok visszhangoznak.