Omegapár (Vkook+Sope)(Omegaverse)

Kódok

Nem mozdulok ki a házból, nem engedek be senkit, és nem reagálok senkinek az üzeneteire, hívásaira. Keressék meg és hozzák vissza Jungkookot, addig semmi nem érdekel! Ha itt halok éhen sem érdekel...

Mondtam ezt egy hete. A testőreim távol tartanak mindenkit. Különösen Hoseokot. Érzem, hogy szenved, érzem, hogy átérzi a fájdalmaimat, de nem akarok megvigasztalódni. Jungkookot akarom, de az nem jött be, hogy a telefonomat kikapcsolva fekszem az ágyon, és lélegzem be az egyre halványabb mangót. Az alfa gondoskodik rólam, minden nap háromszor küld ételt és italt, az elmúlt napokban maga hozza, állandóan kérdezgetve, hogy bejöhet-e, de nem akarom látni.

Az viszont megőrjít, hogy semmit nem tudok. Semmit, azon kívül, hogy Jungkook nincs itt. Azon kívül, hogy Jackson megsérült, és igencsak meg kellett küzdenie ahhoz, hogy a rangját továbbra is birtokolja. Beszélni akartak velem a rendőrök is, de semmit nem tudok, ami segíthetne nekik. Csak a reményem van, hogy Jungkook még él. Valahol. Azt tudom, hogy Yoongival rabolták el. De Yoongiról sem tudok semmit.

– Taehyung, hallasz engem? Vétel. – Enyhe mosolyt csal az arcomra Sehyoon hangja. Sehyoon az egyik testőröm. Csak béta, de nagyon kedves, és nagyon aranyos. Emellett nagyon erős és képzett is. Valamiért érzem, hogy rá számíthatok, hogy ő nem a pénz miatt véd, amit Namjoon adott neki. Talán sajnál, talán tisztel. Én vagyok az omega, aki mellől elrabolták az omega párját. Érdekes, hogy azóta senkitől nem kaptam ezért megjegyzéseket. A kórházban is sajnálkoztak, biztattak, reményt adtak. Most, hogy megtörtént a baj, cuki omega lettem a haszontalan álmodozóból. Undorító.

– Hallak, Sehyoon. Vétel. – emelem arcomhoz a rádiót, hogy beszéljek vele.

– Min Yoongi keres téged. Vétel.

– Yoongi?! – ülök fel, de túl gyorsan, így fájó, szédelgő fejemre fogok. – Engedd be. Nem. Kísérd be. Nem bízom benne, de tudni akarom, mit tud.

– Értettem, főnök, bemegyünk. – Enyhe mosolyt csal az arcomra. Néha főnöknek hív, és néha kéretlenül is jelent nekem. Megosztja az aggodalmait, aztán hogy mennyire örül, hogy eszek. Aranyos béta, törődik velem. Mégis, valahogy az a megérzésem, hogy számíthatok rá. Hogy számítanom kell a segítségére.

Nem kínzom magam a fárasztó testhelyzettel, visszateszem a fejem a Jungkook ruháiból összehányt halomra, és úgy követem figyelemmel, hogy kinyitják az ajtót, és mindketten bejönnek. Yoongi cseszett szarul néz ki. Láthatóan napok óta nem aludt, az alsó ajkát sebesre rágta. Ezüst színű haja össze-vissza áll, mintha már napok óta meg se fésülte volna. A ruhája és a szaga sem a legvonzóbb. Arca borostás, szemei alatt hatalmas karikákkal. Teljesen elhanyagolta magát. Mit keres mégis itt?

– Tudom, hogy a legkevésbé sem akarsz látni, és hogy gyűlölni fogsz, amiért idejöttem, de megígértem, hogy átadom ezt az üzenetet. – Néz rám Yoongi, megnyitva egy hangfile-t a telefonján. – Jungkook üzenete. Határozottan követelte, hogy csak egyszer mutathatom meg neked.

– Sehyoon, fogj rá fegyvert!

– Tessék?! – Néznek rám úgy, mint aki szellemet látott.

– Azt mondtam, hogy vedd le azt a kurva pisztolyt az övedről, és szegezd rá! – Megismétlem magam, de már türelmetlenül.

– Főnök?.. Rendben. – Szusszant fel Sehyoon, és végre engedelmeskedik.

– Taehyung! – nyel egy hatalmasat Yoongi. Láthatóan retteg.

– Átküldöd a file-t a telefonomra. Ha Jungkook azt követelte, hogy csak egyszer hallgathassam meg, félt attól, hogy valamire rájövök. Úgyhogy addig fogom hallgatni, amíg rá nem jövök, hogy mit akart ezzel megüzenni nekem.