Rab, király, katona - Kulcsok és koronák I.

Balul elsült megbeszélés

Délután négyesben összeültek tanácskozni. Corwin lakosztályában gyűltek össze, ő pedig az utolsó pillanatban kászálódott ki a medencével felérő fürdőkádból, melyet színes mozaikcsempék varázsoltak színpomássá, és amelynek szélén különböző szappanok és illóólajak vártak rá. Magával vitte azt a bizonyos könyvet, amit Riona említett a hintóban, és szerette volna befejezni még a beszélgetésük előtt.

Amikor a pávatollmintájú órára pillantva észrevette, mennyi az idő, kiugrott a kádból, és rekordsebességgel öltözött fel.

Még épp időben a volt, a többiek néhány másodperccel később érkeztek meg hozzá.

A megbeszélés ideje alatt Corwin fel-alá járkált, Riona a földön ült, hátát a szekrénynek vetve, Bran a fotelban terpeszkedett, lábát a kávézóasztalra felpakolva, Fergan pedig az ágy végénél elhelyezett ülőkén húzta meg magát. 

– El kell mondanunk neki az igazat – közölte velük Corwin.

– Túlságosan bízol az emberekben – nézett rá fel Riona.

– Ez a te szerencséd – vetette neki oda Corwin, kicsit talán élesebben, mint akarta.

– Ezt már egyszer megbeszéltük – szólt Bran. – A szultán nem olyan ember, aki hisz az ilyesmiben. Ha megtudja, hogy azért kell a kő, mert egy kisebbségi nép hiedelemvilága szerint ezeknek köszönhetően áll a világ, a mi királyunk pedig őrült hajszába kezdett, és országokat jár be, hogy megszerezze a felbecsülhetetlen értékű köveket, majd egy erdőben eldobálja őket, akkor jobb esetben kiröhög. Rosszabb esetben mindannyian diliházba kerülünk.

Corwin megrázta a fejét és végignézett a társaságon.

– Ti sem hisztek nekem?

– Ha nem hinnénk, nem lennénk itt – közölte vele Riona. – De nem minden embert lehet beavatni a részletekbe. Az nem segítség, ha nem hisznek nekünk és csak hátráltatnak.

Fergan bólintott.

– Egyet értek. A szultán nem olyan típusú embernek tűnik, akivel ezekről nyugodtan lehet beszélgetni.

Corwin széttárta a karját.

– Jó, akkor szerintetek mégis mit tehetnénk? Nemet mondott.

– Meg se kellett volna kérdezni – morogta Bran az orra alatt.

– Úgy érted...

Bran biccentett. Kínos csend állt be. Lopni vagy nem lopni – az volt a kérdés. Corwin nagy levegőt vett.

– Ha nem mondunk semmit két lehetőségünk van. Ellopjuk, ellentmondva a törvényeknek és a belső értékrendünknek vagy mind meghalunk. Remek!

Bosszankodva topogott a lábával a padlón. Utálta az ilyen helyzeteket. Amikor látszólag volt választása, de gyakorlatilag csakis egyetlen úton indulhatott el.

Nekidöntötte hátát a falnak és keresztbe fonta a karját.

– Jó. Legyen. Inkább, mint hogy rövid időn belül elveszítsünk mindent. De ez esetben kell egy terv. És te – nézett Rionára, akinek elkerekedett a szeme.

– Én?

– Igen. Tolvaj vagy, szóval...

– Állj! – emelkedett fel a földről. – Nem vagyok tolvaj. Te is tudod jól, hogy egy rohadt inget meg kaját loptam – kezdte vészjóslóan. – És bármelyikőtök ezt tette volna a helyemben – nézett rajtuk végig szikrázó tekintettel – Épp te mondod mindenkinek, hogy ne ítélkezzenek, de ehhez képest te ugyanezt teszed – nézett Corwinra. A fiú élesen beszívta a levegőt. – Nagyon könnyű úgy beszélni, hogy egész életedben a segged alá toltak mindent! A kisujjad nem kellett mozdítanod, mert apuci szépen elintézett mindent. Most is itt nyafogsz, hogy lopunk vagy meg fogunk halni. Hát képzeld, ugyanezt gondoltam, amikor november elején teljesen egyedül róttam az utcákat! De gondolom, ha te most ellopod a követ, nem fogsz magadra tolvajként tekinteni, akkor te leszel a hős, aki ekkora áldozat meghozására is hajlandó volt a nagyobb jó érdekében. Igaz, én csak a saját életemet féltettem, de ne mondd nekem azt, hogy téged a hét faluval odébb lakó öreg nénike halála aggaszt annyira, és nem pedig a saját éltedért küzdesz ennyire. Ti szintén – fordult a többiekhez. – Te is annyira meg tudod mondani, hogy mi minden baj van velem – rivallt rá Branre. – Hát fogadni mernék, hogy te is csak azért kerültél be a seregbe, mert apád beprotezsált. Ki utasítaná el az alezredes fiát? Nagy érdem, mondhatom! Te – nézett aztán Freganre és karjával vadul hadonászott –, te meg... csak ülsz ott. Mindegy is! – Három nagy lépéssel átszelte a szobát és feltépte az ajtót. Onnan még visszafordult és egyenesen Corwin szemébe nézve így szólt. – Én is le tudom hozni a csillagokat az égről, ha valaki feldob, és nem magamnak kell elég magasra ugranom, hogy elérjem őket. – A hangja elcsuklott és végül belökte maga után az ajtót.