Rab, király, katona - Kulcsok és koronák I.

A külvilág szobája

A barátságuk ez után valóban szorosabb lett. Közvetlenebb. Legalábbis Corwin már nem érzett olyan dolgokat kínosnak Riona előtt, amelyeket mások előtt igen. Végre újra akadt valaki az életében, aki előtt önmaga lehetett.

Az év utolsó éjszakáján bekopogott a lány szobájába, ám nem kapott választ. Óvatosan benyitott, és hamar észre is vette, hogy Riona az erkélyen álldogál - ezért is nem hallotta a kopogtatást.

Corwin átvágott a szobán, és az üvegajtón kilépve csatlakozott hozzá.

- Nem fázol? - kérdezte.

- Nem számít. - Riona a korlátnak dőlve állt, tekintete a város irányába nézett, bár innen nem láthatta a házakat. - Hallani, ahogy ünnepelnek. Te nem rendezel ma estére bált?

Corwin elmosolyodott, és a fejét rázta.

- Nem. Szoktunk egyébként, de most nem akartam, és sikerült anyát is lebeszélni róla. A gyászév miatt nem is illik mulatozni, szóval ez most kifogásnak remek. De annak örülök, hogy az emberek jól mulatnak - biccentett a város felé. Onnan zeneszó, ének és nevetés szállt a kastély felé.

Riona Corwinra pillantott, alaposan szemügyre vette az arcát, mintha meg akarna valamit vizsgálni.

- Ez furcsa, tudod? - kérdezte. - Hogy ilyen értelemben érdekelnek téged az emberek. Érdekel, hogy boldogok-e.

Corwin elképedve húzta fel a szemöldökét.

- Persze, hogy érdekel. Hiszen... Ha azt vesszük, felelősséggel tartozom értük. - Riona bólintott, és visszadőlt a korlátra. Corwin is mellé támaszkodott, és rövid hallgatás után újra megszólalt. - Tudom, hogy ez nem szokta érdekelni a vezetőket. Az esetleg igen, hogy egy általános jólét meglegyen, de maga a boldogság, az öröm, az már nem. Csak én valahogy rosszul érezném magam, ha ők is. Ezt nem tudom megmagyarázni, hogy miért. De ha mindenki boldog, akkor tényleg minden rendben van, és akkor már én is boldog lehetek.

- De olyan nincs, hogy mindenki boldog.

- Na ez az. - Mindketten felnevettek, aztán Corwin megrázta a fejét. - Tudod mit, nem az érdekel, hogy boldogok-e. Nem lehet mindenkit boldoggá tenni. Valaki akkor sem lesz az, ha mindent megadsz neki, amit csak kíván. Inkább az a fontos, hogy a lehetőségük meglegyen rá. Aztán az már csak rajtuk múlik, hogy élnek-e vele.

Riona halvány mosollyal az arcán, elmerengve bólintott.

- Lehetőség a boldogságra - ismételte, mintha csak ízlelgetné a kifejezést. - Mondd, te tényleg úgy hiszed, hogy a terved sikerülhet? Hogy a születésnapodon minden úgy alakul majd, ahogyan kell?

- Persze. Ügyes lány vagy, simán menni fog. Csupa jókat hallok rólad.

- Te túlságosan bízol bennem - Riona szeme szomorúan csillogott. Corwin elmosolyodott, és már majdnem nyúlt volna, hogy megfogja a lány korláton pihentetett hideg kézfejét, de inkább nem tette.

- Persze, hogy bízok.

- Mindenkiben nagyon bízol.

- Mi értelme az egésznek bizalom nélkül? - Corwin a homlokát ráncolta. - Mi értelme akkor az egész életnek? Ha folyton csak gyanakszunk és vádaskodunk?

- Nem mindenki szolgál rá a bizalomra. A legtöbb ember csak kihasznál. Felhasznál a céljai elérése érdekében, aztán eldob, ha már nem kellesz. Legalábbis, én eddig ezt tapasztaltam. Nem tudom, itt hogy mennek a dolgok, de azt sejtem, hogy hasonlóan - sóhajtott Riona keserűen. - Mert, tudod, amióta itt vagyok, figyelgetem az embereket, és a kastély falain belül pont azt látom, mint a falakon kívül, csak itt szebb a körítés.

Corwin szemöldöke a homlokáig szaladt.

- Szerinted vannak olyan emberek ebben a kastélyban, akikben nem kellene megbíznom?

- Vannak - állította Riona határozottan. - Legfőképp csak olyanok vannak.

Corwin sokat tűnődött a lány szavain.

Néha azon kapta magát, hogy egy-egy alkalmazottat vagy nemesembert figyel a szeme sarkából, és azon tűnődik, miért nem kellene bíznia benne. Csakhogy minden felsorolt érv a bizalom ellen rögvest magával hozott egy másikat, hogy miért is butaság erre gondolnia. Igen, talán a főkertész gyanús eszközökkel a kezében mászkál, de mégis hogyan metssze meg a bokrokat és vágja le a füvet, ha nem mindenféle hegyes, szúrós, éles eszközzel?

Csak, hogy megbizonyosodjon a kertész teljes ártatlanságáról, Corwin egy teljes napot töltött odakint a hideg télben, és a kertészeket zaklatta, akik a mostanra már leszedett karácsonyfák gallyait felhasználva takaróként befedték a kényes virágokat, a többit pedig a komposztba szórták. Corwin teljes mértékben meggyőződött a főkertész jólelkűségét illetően, legfőképp azért, mert beküldte Corwint a kastélyba, látván, hogy odakint mennyire vacog. Még a zsebkendőjét is odaadta neki, aztán bekísérte, és megbizonyosodott róla, hogy a fiú immáron kellő melegben van.

Corwin néhány másik embert is hasonló módon megfigyelt, és aztán hasonló módon arra jutott, hogy amit Riona mondott, annak semmi értelme.

Ettől függetlenül továbbra is jó barátságot ápoltak. Egy januári estén a kastélyban bóklászva egy teljesen üres teremre bukkantak az alagsorban. Mivel úgy nézett ki, senkinek sincs szüksége rá, kifestették.

Riona nagyon ügyes festő volt, ezt már Muirne asszony is többször említette, és Corwin is látta már néhány művét. Csodálattal adózott a lány tehetségét illetően.

- Biztos, hogy azt akarod, hogy együtt csináljuk? - kérdezte hát, amikor elszánták magukat, és fél tucat festékesvödörrel a lábuk előtt ott álltak, szemben a csupasz fallal.

- Persze.

- El fogom rontani - figyelmeztette Corwin, mire Riona lazán vállat vont.

Így hát nekiláttak a munkának. Tájképet festettek, mezőket, fákat, egy kis tavat, a plafonra kék eget, amelyen már látszanak az első csillagok. Nehéz munka volt, egy hétbe telt, mire az utolsó simításokat is elvégezték. De megérte.

- Nem azért mondom, mert mi csináltuk, de szerintem nagyon jó lett - nézett végig Corwin a fák fölött röpülő madarakon, az óvatos vonással megfestett fűszálakon, és a fodrozódó patak vizén. Riona oldalba bökte.

- Azt hittem, nem tetszik. Tudod, mert te annyira elrontod - utánozta Corwin kezdeti figyelmeztetést eltúlzott hanglejtéssel és grimaszolással. - Pedig ügyes vagy - mosolyodott el. - Szépen festesz. Az a kis borz a kedvencem, amelyik a fa mögül kukucskál ki.

Corwin is elmosolyodott.

- Köszönöm. Ez esetben, azt hiszem, ideje pezsgőt bontanunk, és megünnepelnünk a saját nagyszerűségünket.

Szereztek két üveg pezsgőt, és leültek egymással szemben a földre, hátukat a falnak vetve. A kis szoba hangulatos lett, a falakra festett képtől pedig mintha a mérete is megnőtt volna. Az üvegekből itták a pezsgőt, nem adtak a formaságokara. Ez nem a külsőségek szobája volt - épp ellenkezőleg. Itt nem voltak szabályok.

Corwin észrevette, hogyha Riona alkoholt iszik, akkor képes kissé ellazulni. Csak ilyenkor tűnt fel, hogy olyan, mintha folyamatosan egy sötét árny venné őt körül. Ilyenkor, amikor ez az árny eltűnt.

A lány ez alkalommal is gondtalanabbnak tűnt, jó kedvre derült, és optimistán állt a jövőhöz.

- Ez annyira jó, nem? - kérdezte egy februári estén. Akkor is kettesben iszogattak. Négykézláb odamászott Corwin mellé. - Be vagyunk zárva. De mi megfestettük maguknak a külvilágot.

Corwin hümmögve szemrevételezte a festményüket, miközben Riona a vállára hajtotta a fejét. Hajának virágos illata is távoli mezőket és erdőket idézett.

- Bírd ki májusig. Neked csak addig kell.

- És neked?

Ahogy Corwin ott ült a megfestett világában, kezében egy üveg fehérborral, oldalán egy becsiccsentett lánnyal, őszintén nem tudta elképzelni, mit tartogathat számára a jövő. Csak azt tudta, hogyha nehéz is a jelen, sikerült valami egész jót kihoznia belőle.