Rab, király, katona - Kulcsok és koronák I.

Ölellek téged szívembe

A pékség előtt Corwin megállt, és az oldalát szorongatta, amelybe szúrós fájdalom hasított a sok futástól. Ha túlélik ezt az egészet, tényleg muszáj lesz komolyabban vennie az edzéseit. Be akart menni, de észrevehették, hogy megérkezett, mert Riona, Senan és a nagypapája pár pillanaton belül kijöttek. A férfi kitette a Zárva táblát, és újfent végigmérte Corwint – időközben biztos elmesélték neki, kihez van szerencséje.

– Mehetünk? – kérdezte, mert mindenki őt figyelte, és ez feszélyezte.

– Megvannak a gyűrűk? – pillantott rá Riona, miközben elindultak a templom felé. Corwin bólintott. Hamar megérkeztek, a templomban pedig úgy nézett rájuk a pap, mint aki nagyon remélte, hogy nem találnak se gyűrűt, se tanukat.

– Kezdhetjük? – Riona mintha észre sem vette volna a pap bosszúságát, lelkesen állt meg előtte.

A férfi ismét előszedett egy vaskos kötetet – Corwin nem tudta eldönteni, ez ugyanaz-e, mint az előző, vagy pedig az asztal fiókjai csupa ilyen könyveket rejtenek – és fellapozta.

– Szeretnének-e gyónni az esküvő előtt?

– Köszönjük, de nem – rázta Corwin a fejét. Azt kéne még! Egy hét múlva is itt ülne, ha most nekikezdene. Nincs idejük ilyesmire.

A pap beírt valami a könyvbe.

– Mivel ilyen hirtelen érkeztek, sajnos nincs lehetőség magas színvonalú kórusunk és orgonistánk előadásának igénybevételére. Szeretnék inkább módosítani a dátumot, és zene kíséretében bevonulni?

– Nem.

– Szeretnének virágcsokrot a menyasszony számára? Amennyiben igen, úgy adhatok kedvezményre feljogosító igazolást, amelyet a helyi virágüzletben elfogadnak.

– Nem szeretnénk.

– Neve? – nézett fel Corwinra.

– Corwin.

A pap várakozóan bámult rá.

Szóval most jön az a rész, amikor vagy hazudik, és nem lesz érvényes a házasság, vagy igazat mond, a papnak feltűnik, hogy minden adata egyezik a király adataival, és vagy nem hajlandó összeadni őket, mert nem kapott erre hivatalos utasítást, vagy azt hiszi, ez valami rossz tréfa. Remek kilátások!

– Olyat nem lehet, hogy ezt majd csak a végén írjuk be? – A pap egyetlen pillantása elárulta neki, hogy nem. Megvakarta a tarkóját. – Szóval a következő keresztnevem az, hogy... Tudja mit, adja csak ide, majd én leírom ezeket, mert elég hosszú nevem van, és meglehetősen nehéz lebetűzni néhányat.

Kivette a megilletődött pap kezéből a díszes pennát, megfordította a könyvet, és a lehető legapróbb és cirádásabb betűkkel leírta a nevét. A R betűt teljesen fölösleges módon összekötöttel az n-nel, a g szára átkunkorodott az a-n, a D szára az l hurkából indult. És ha már így megkaparintotta a könyvet, beleírta a születési dátumot is, meg a szülei nevét – hasonló körülményeskedéssel.

Aztán Rionára nézett, akinek, mint sivainak soha, senki nem vette fel hivatalosan az adatait – csak náluk, a börtönben, de az is meglehetősen hiányosnak bizonyult. Nem volt hivatalos neve, sem hivatalos születési dátuma.

– Hogy írjuk a nevedet? – kérdezte a lány szemébe nézve.

– Hogyhogy hogy? – értetlenkedett a pap. – Ahogyan az minden más okmányon is szerepel.

Riona ellenben értette a kérdést. A kezét nyújtotta a pennáért, és ő maga írta oda: Riona Malinka Korbel. Aztán vállat vonva visszaadta Corwinnak a pennát, mintha csak azt mondaná, nem biztos, hogy jó lesz. Corwin azonban úgy vélte, megfelel, mivel Niam Riona Anndrasdan nemlétező személy, úgyhogy azzal sem mennének többre.

Hogy ne legyen gond Riona korával, neki is a saját születési évét írta be születési évének, azt pedig már korábban is megtudakolta, hogy november 16-án született. Miután a szülei nevét is beírták, végre rátérhettek a lényegre.

– Kezdjük hát egy könyörgéssel – szólt a pap, és teátrálisan bele is kezdett. Corwin felnyögött. Nincs idejük ilyenekre! Csak mondják ki, hogy házasok, és kész. – Most pedig felolvasnék egy szép részletet – folytatta a férfi, maga elé húzva az egyik szent könyvet. Corwin egyre éhesebbnek és szomjasabbnak érezte magát. Pisilnie is kellett. Viszeketett a háta. Meg a füle. Köhögnie kellett, és le akart ülni, mint minden egyes alkalommal, amikor bármiféle ceremónián kellett részt vennie. – Kiosztanám a jelenlévőknek e daloskönyvet, melynek harmincharmadik oldalára lapozva találhatják csodás énekünket, amelyet e szent napon elénekelünk, áldást kérve az ifjú párra.

Corwin elkínzottan lapozta fel a könyvecskét, és nem túl lelkesen csatlakozott az igencsak hamis előadáshoz, amelyet ők öten produkáltak. Amikor végre valahára a végére értek, a pap így szólt:

– Azért gyűltünk ma itt össze, hogy tanúi legyünk e két fiatal egybekelésének. – Corwin szíve a torkában dobogott. Most, hogy ehhez a részhez értek, tudatosult benne, hogy ez valós. Tényleg megházasodik. Ha egy hónapja ezt mondják neki... Ha egy napja ezt mondják neki!

Elképzelte már néhányszor az esküvőjét, de sosem hitte volna, hogy érdekházasságot fog kötni a szerelmével, akinek előző este tudja meg az igazi nevét, miután látszólag hazatoloncolták őket egy szövetséges országból, csak hogy ne kapják el őket más szövetséges országok katonái, akiket megloptak.

Megigazgatta a gallérját, ami most szokatlanul szőkösnek érződött. Alig kapott levegőt.

– Corwin!

Corwin összerezzent a neve hallatán.

– Én?

– Igen. Kérem, ismételje utánam a szöveget.

– Oh. Jó.

A pap részekre szedve felolvasta a szöveget, ő pedig ismételte, és csak most tudatosult benne, milyen szép. Milyen jelentősségteljes. Pedig hallotta már párszor, de most, Rionára nézve, ahogyan a szavakat ejtette, új értelmet nyertek.

– Én, Corwin, a bennünk élő Isten szellemének nevében – a véremben folyó élet és a szívemben lakozó szeretet által – ölellek téged, Riona, kezembe, szívembe és lelkembe, hogy választottam légy. Hogy vágyjalak és vágyj engem, hogy enyém legyél és tiéd legyek – bűn és szégyen nélkül, mert egyik sem létezhet az irántad érzett szerelmem tisztaságában. Ígérem, hogy szeretni foglak egészen és teljesen, egészségben és betegségben, gazdagságban és szegénységben, az életben és azon túl, ahol talán találkozunk, emlékezünk, és szeretünk megint. Semmilyen módon nem akarlak majd megváltoztatni. Úgy foglak tisztelni téged, hitedet, népedet és útjaidat, ahogyan önmagamat is tisztelem.

Miközben a lány is megismételte a szöveget, Corwin a mozgó ajkait figyelte.

– Kérem a vőlegényt, hogy húzza fel a gyűrűt a menyasszony gyűrűsujjára – mondta a pap, amikor Riona befejezte. Corwin kezébe vette Riona apró, puha kezét, és felmutatta neki a gyűrűt úgy, hogy a pap ne nagyon lássa. A lány lehajtotta a fejét, és próbálta visszafojtani a kuncogását, miközben Corwin ráhúzta a Riona ujjára hatalmas férfigyűrűt.

Aztán a pap kérésének megfelelően fordítva is megejtették a gyűrűhúzást. Riona végigsimított Corwin kézfején, ujjai finoman cirógatták a bőrét, és felhúzta Corwin ujjára a gyűrűt. Egymásra vigyorogtak, amikor kiderült, hogy még neki is nagy, aztán Riona a szájához emelte Corwin kezét, és mosolyogva kezet csókolt.

– Khm – köszörülte a pap a torkát. – Kérem a menyasszonyt, hogy fáradjon ide, és itt írja alá – Riona elszakította a tekintetét Corwinról, és odafáradt – egész pontosan tett egy lépést előre. Utána Corwin is aláírta a papírokat, aztán a tanúk is.

– ...ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket – jelentette ki a pap egy újabb adag sallang után.

Corwin és Riona egy pillanatra egymásra vigyorogtak, elvégre megcsinálták, te jó ég, sikerült összeházasodniuk, aztán egymás nyakába ugrottak, és csak az ölelés után jött a csók. Gyorsan, sietősen, örömmámorban úszva.

– Most pedig engedjék meg, hogy kikísérjem önöket... – szólt a pap, de mire a mondat végére ért, a friss házasok már az ajtón szaladtak kifelé.